esküvői soundtrack

az esküvőkön táncolni kell.

vannak, akik várják, hogy végre táncolhassanak és vannak, akik bármit megtennének, hogy ne kelljen. 

a bambuszblog főszerkesztője az utóbbi csoportba tartozik. a tánc helyett sokkal inkább esküszik a karakterre, aki kívülről figyeli a táncolókat és a lehető legrosszindaltúbb és legdestruktívabb módon kommentálja mások mozgását, ruháját és a viselkedés alapján a véralkoholszintjüket. mindezt rosszul leplezett irigységgel, hogy a táncolók szemmel láthatóan olyan felszabadultak, amilyen főszerkesztőnk is lenni szeretne.

ha már táncolni kell, sokat segíthet, ha vannak ismerősök, barátok, akiknek a társaságában könnyebb átvészelni a helyzetet. a suta mozdulatokon össze lehet kacagni – mégha ez a kacagás csak nyomokban őszinte, hiszen nem tudjuk nem kívülről látni magunkat és azt, hogy táncos mozgáskultúránk hiánya mennyire méltatlan helyzetbe sodor bennünket. a másik könnyítő tényező lehet, ha legalább a számok szövegét tudjuk, és a táncparkett társadalma látja, hogy nagy beleéléssel szöveghelyesen tátogunk, így pedig könnyebben érezhetjük magunkat a közösség részének. 

mivel a bambuszblog főszerkesztője viszonylag gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor plusz egyként ismerősökre, barátokra nem támaszkodhat, illetve lesújtóan kevés számnak tudja a szövegét – általában azokat is csak részleteiben és többnyire teljesen helytelenül – sokszor előfordul, hogy halmozottan méltatlan helyzetbe kerül. görcsös, szögletes mozgással, kényszeredett mosollyal, látványosan próbálja leolvasni a többiek szájáról, hogy mi a szöveg, hogy legalább valami apró kapaszkodót találjon, amit megragadva közelebb vonszolhatja magát komfortzónájához. miközben épp ez az egész csak tovább növeli a távolságot méltósága és közte.

a megoldás, ami főszerkesztőnekben minden ilyen helyzetben felmerül egyszerű lenne, de eddig nem tudta rávenni magát. az esküvőkről már jó előre tudni lehet. lenne tehát idő arra, hogy egy intenzív önképző kurzus keretében bemagolja annak a mondjuk 40-50 angol- és magyarnyelvű számnak a szövegét, amelyek nagy arányban lefedik az esküvői soundtrackek felhozatalát.

így tehát főszerkesztőnk ígéretet tesz, hogy a következő esküvői meghívó után részt fog venni a saját maga fejlesztette intenzív kurzuson, hogy legalább a magabiztos és szöveghelyes tátogással tompítsa fokozott frusztrációját az esküvőkön.

éljenek az ifjú párok! 

képzelt szülinapi poszt

sziasztok, most eléggé egyben van a profilom, feszes a falam. az lenne a legszebb ajándék tőletek, ha nem kúrnánk szét a profilomat a köszöntéseitekkel, úgyhogy ez alatt a poszt alatt, kommentekben várom a jó kívánságokat, még jobb, ha privátban külditek, de a legjobb az lenne, ha ezt idén teljesen elengednénk. köszi!

foréjn hjumor

a bejegyzés népnevelő szándékkal és némi irigységtől vezetve születik épp.

fontos, hogy méltosággal értsünk meg egy-egy viccet. létező jelenség ugyanis, hogy ha egy angol nyelvű poént hallanak egyesek és ráadásul értik is a viccet, olyan eufória lesz rajtuk úrrá, hogy képtelenek fékezni magukat. (a bambuszblog csapata hisz az anyanyelv monopóliumában, ezért nekik személyes tapasztalatuk nincs a téma kapcsán.)

a jelenség lényege, hogy nem a vicc milyensége miatt fokozódik a hahota, hanem kizárólag azért, hogy az illető demonstrálja - ilyen indirekt rávezetéssel -, hogy ő bizony tud angolul, mitöbb, akár szellemesebbet fordulatokat is be tud fogadni idegen nyelven. tudja hát ezt meg ország, világ, de legalábbis 25 méteres körzetben mindenki.

olyan ez, mint mikor a kisdiák tudja a választ és majd kiesik a padból, nyög, nyűszít, vinnyog, csak hogy a tanár észrevegye, hogy ő bizony tudja a választ.

figyeljünk hát oda mozikban eredeti nyelven játszott filmek vetítésekor, intellektüell(nek tűnő) CEU-s társaságokban, angolba forduló munkahelyi bulikon, konferenciákon, hogy méltósággal viseljük nyelvtudásunkat.

valami eltörött

valamikor a 90-es években történhetett. mintha hideg ólmot öntöttek volna a gyomromba. anyukámmal sétáltam és szóba került a várva várt nyári szünet. olyan korba érhettem, amikor a világ átfogóbb összefüggéseit megérti egy fiatalember. mint, hogy a busz tovább közlekedik annál, mint amennyire nekem szükségem van. vagy, hogy a csapvizet nem érdemes a végtelenségig folyatni, mert pénzbe kerül.

szóval ekkor számoltam ki, hogy a nyári szünet nyamvadt két és fél hónapig tart, miközben - ez se volt régi info - egy évben tizenkettő van. aránytalan, vérlázító, gusztustalan. szóval sokkal kevesebb szabadidőm lesz, mint amennyiben muszáj lesz dolgokat csinálni?! hol marad az egyensúly, a harmónia, a szimmetria, kérdeztem más szavakkal, de határozott szemrehányással anyukámat, aki nem érezte, hogy mit kéne reagálni, mert azzal egészítette ki a nagy ahapillanatot, hogy a felnőtteknek csak két szabadságuk van egy évben.

szédelegve, sípoló füllel, sokkos állapotban tettem meg a séta további részét. ez a pillanat - így visszatekintve  - meghatározta életem hátralévő részét.

onnantól kezdve ugyanis mindent megtettem azért, hogy - ha csak magányos harcosként is - de kicsit szelidítsek ezen az aránytalanságon. ennek lett az az eredménye, hogy a szabadidőbemet, amit például sorozatok sokadszori megnézésével töltöttem, csak pillanatokra zavarta meg valami értékteremtőnek becézhető tevékenység, pl. érdemi, szisztematikus, koncentrált, felelősségteljes munka.

az élet folyását mindig a szabadidők távolságának viszonylatában vizsgáltam és tartottam számon. a "munka" (nevezzük most így) olyan marginális szerepet töltött be az életemben, hogy valójában csak szabadidő és szabadidő közti különbségekben értelmeztem a világot. pl.: mennyi szabadidőt kell még elbasznom, hogy végre olyan szabadidő következzen az idő folyásában, amire várok. így alakult ki, hogy a kevésbé élvezetesnek elkönyvelt szabadidőket éltem meg munkának.

egészséges hozzáállásomról az is sokat elmond, hogy huszonévesen rettentően vártam a nyugdíjat. viszont tudtam - illetve többen beszélték -, hogy a nyugdíjas évek akkor igazán jók, ha az ember kap ingyen pénzt ahhoz, hogy szabadidejét tartalmasan tudja eltölteni. ehhez pedig dolgozni kell. ez nyomasztott engem nagyon, hiszen ha nem dolgozom, akkor igazságtalan módon, társadalmunk egyik legkomolyabb hiányosságaként nem kapok (annyi) ingyen pénzt. ez pedig annyira rámtelepedett, hogy néha ki sem akartam kelni az ágyból. így tehát minden tökéletes volt: ha csak apró csepp is voltam a tengerben, mégis egy kicsit sikerült az egyensúly felé billentenem a világot.

de most valami elromlott.

kisbetű

a bambuszblog ezennel visszavált kisbetűkre. azonban ennek nincs akkora hatása a világra, mint amekkora a szibériában talált mentáneregető óriáskloákáknak, hiszen ezután is kevés lesz a poszt, mint önkormányzati választás után az mszps falu.

Facebook fiaskó

Vannak az életünkben online és offline periódusok. (A nagyon cikiarc, elszigetelt csacsik kedvéért: amikor Facebook chaten online vagyunk vagy offline.)

Az elmúlt fél évben masszívan offline voltam. Úgy éreztem, hogy a munka miatt és úgy egyébként is szükség van arra, hogy ne legyek elérhető. Ráadásul méltóságomon alulinak éreztem volna a folyamatos online létet. Az olyan kétségbeesett, gyakorlatilag nagyobb segélykiáltás, mint borotvával vagdosni a csuklómat: "Figyeljetek már rám, írjatok ide!"

Mikor egy hónapja úgy döntöttem, hogy ismét online leszek, úgy éreztem, hogy az egész világ erre vár. Kis túlzással: nagy, nemzetközileg elismert napilapok megkeresését vártam: "Mi történt, kedves Andris, hogy újra úgy döntött, megtiszteli a Facebook közösségét a jelenlétével?" Illetve a bulvármédia szenzációhajhász cikkezését.

Ezek után nem csoda, hogy magasról estem arcra, mikor azzal szembesülök, hogy nagyjából egy hónapja nem írt rám senki.

Alteregó rovat: Avicii

Két napja egy esős, szürke, októberinek is beillő reggelen sétáltam egy eldugott budai utcában. Álmosan tekintgettem körbe és nagyokat szippantottam a harapnifriss levegőből. És ekkor pillantottam meg Avicii-t, amint két chiwawát sétáltatott kissé enerváltan, de a skandináv sztárdj divatnak megfelelő öltözékben.

A kép csupán illusztráció, sajnos nem sikerült egy ennyire meghitt pillanatot megörökítenem (de a képen tényleg Avicii és tényleg egy kiskutya van!)