2012. augusztus 14., kedd

Norah Jones szerda

"Lementem a Lehelre a csirkésemhez... Egyszerűen nem tudtam otthagyni azt a zúzát. Kis oliván megfuttattam. És hagymával... Hozzá krumpi hajában, és az utóbbi évek legjobb szögedi csalamádéja... Hát Marikám! Mhhhhm... Fenséges volt!"

Amikor meghallok egy ilyen élménybeszámolót, mindig vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt irigy vagyok, hogy van, aki pontosan tudja, hogy mi az a zúza. Irigy vagyok, mert van fogalma, hogy mivel érdemes elkészíteni. Irigy vagyok, mert van "csirkése", és ezt csak a legnagyobbak mondhatják el magukról. Azok a lokálpatrióták, akik tudják, hogy hentes és hentes között az árakon és szimpátián kívül más - szakmai - különbségek is felmerülhetnek. Szinte együtt nőttek fel a hentessel, akitől a család már generációk óta szerzi be a zúzát. És ki az, aki csalamádé és csalamádé között különbséget tud tenni?! Micsoda elvetemült szakbarbár képes erre? Örülök, hogy az őszibarackot nem keverem össze a cseresznyepaprikával, nemhogy tudjam, milyen pörkölthöz milyen savanyúság passzol!

Az irigység mellett kiver a víz még a gondolattól is, hogy én ilyen biztonsággal mozogjak a gasztronómia világában. Hiszen ez egyfajta érettséget is feltételz, ami már majdnem öregség, ami  pedig kéz a kézben jár az időskori betegségekkel, a méltóság elvesztésével és igen... a halállal! "Nem akarok meghalni. Nem akarok érteni a kajákhoz!" - sikítom, zihálom hideg verítékben fürödve, miközben arra eszmélek, hogy a piacon totyogó mammerek ijedten nézik csapzott fizimiskámat. Egyikük saját nyugtatóját kínálva közelít hozzám: "Jól van, fiatalember?" Én pedig a kezemből kieső zacskóra és a szanaszét guruló krumplikra és kukoricára nézek, majd szemlesütve, zavarodottan kereket oldok.

"Nem, az nem lehet, hogy én is olyan legyek. Szinte észre sem vettem, de már majdnem közéjük tartoztam. Majdnem felnőtt lettem" - mondom egy kapualjban guggolva, saját vállaimat átkarolva, dideregve. Pedig kint tombol a nyár. Mikor kimondom, hogy "felnőtt lettem", émelygést érzek. Hogy az induló öklendezést csillapítsam, tinédzserkori önmagamra, felelőtlenségemre, nyegleségemre és naívságomra gondolok. Kicsit megnyugszom, és elhatározom, hogy hazamegyek és összeírom, hogy mire kell figyelnem, hogy ne kerülhessek hasonló helyzetbe. "Nem hagyhatja el a számat semmi ilyen vagy ehhez hasonló...!"


  • Leszaladok a csirkésemhez...
  • Megfuttatom olíván.
  • Behabarok egy rántást...
  • Nem bírtam magammal, és megvettem Popper Pétertől...
  • Egy varázslatos vasárnap délutánt töltöttem Szentendrén, a dunaparti sétányon.
  • A turiban találtam ezt a kellemes pamutmellényt.
  • Az utolsó simításokat csinálom az új szaletlin a zebegényi nyaralóban, át kell jönnötök a gyerekkel megnézni!
  • Szívem, honnan nézzük idén a tűzijátékot?
  • Vasárnap ereszd el a hajam, de még nem tudom mi legyen pontosan: bowling vagy Városliget...
  • Ma már szinte képtelen vagyok nem dán filmeket nézni. (A bambuszblog főszerkesztőjének egyik alaptézise, hogy csak akkor néz nem amerikai filmet, ha valamely családtagjának testi épsége a tét... esetleg a világbéke.)
  • Annyira feltöltött az a kézműves vásár Somogyban...!
  • Nem tudok menni, tudod, hogy ma van a Norah Jones és indiai tea szerdám!
  • Egyszerűen nem bírok elaludni anélkül, hogy legalább pár oldalt ne olvassak a Karamazov testvérekből.
  • Silány utánzata ez a cseh neoavantgardnak, nincs, ami ennél jobban bosszantana!
  • Idén nyáron sokat kopott a franciám.
  • Épp csak összeütöttem egy könnyű nyári salátát.
  • Érzem, ma nem segíthet rajtam más, csak egy kávézacc-pakolás!
  • Találtam egy isteni cukit (értsd: cukrászda).


A lista nem teljes! Érzem, még sok veszély leselkedik rám.