helyzetek, amik csak képzeletben adatnak meg #2

van egy csomó olyan szitu, amit át szeretnék élni, de többhöz egy egész életet föl kéne áldozni, azt viszont nem biztos, hogy szeretném.

(nem sorrendben)
5. amerikai családapa

zavarbaejtően jóképű, egészségesen kisportolt, sportosan elegáns és egy magyar átlagapukához képest pofátlanul gazdag, 30-as éveim elején járó amerikai családapa vagyok. péntek koradélután van. néhány telefonhívás után stresszmentes kapkodással jövök ki IKEA-katalógusból válaszott irodámból - "ezek a dánok értenek a lakberendezéshez".

- Jessica, felhívná a feleségemet, hogy megyek a srácokért, és fél órán belül indulhatunk?

Jessica a 23 éves, szilikonnal tunigolt nehézbombázó titkárnőm. felnéz rám, szokásos tízezer dolláros droidmosolya szinte vakít. választ nem várok és nem is köszönök el, csak egy hasonlóan mechanikus mosollyal fordulok el és robogok 3 tonnás dodge terepjárómhoz. felkapom a srácokat (Bobby 8 éves és még nem tanult meg olvasni, de megnyerte az iskolai call of duty bajnokságot, ezért kapott tőlem egy iphone-t. Andrew jr. 9 éves és a foci csapat kapitánya, többet nem érdemes tudni róla). aztán felvesszük Karent és a cuccokat (feleségem a google-nél dolgozik, online-rendezvényszervező, ami nem tudom, hogy mit jelent és őszintén nem érdekel).

útközben barkóbázunk (Bobby szava a call of duty, Andrew jr.-é a vállprotektor) és sokszor elénekeljük a himnuszt és azt a dalt, amire Karennel öszejöttünk a szalagavató banketten (I will always love you). útközben felhív Kevin, aki 12 éve a legjobb barátom, de még mindig nem tudom, hogy hívják a gyerekeit.

- igen, Kev?... bassza meg - nézek Karenra felháborodottan és rácsapok a kormányra - kikapott knicks?!... igen, én épp most megyek Karennel és a srácaimmal a hegyekbe horgászni. szerintem meglátogatjuk Tessie nénit és Travis bácsit... oké átadom! éljen Gorge W.! szevasz Kev!

*

a nap lemenőben van. a mólón horgászunk a srácaimmal, Karen pedig maszíroz és neveteünk.

az első rész itt.

egy smiley többet ér ezer mosolynál

...és egy like többet jelent bármilyen ölelésnél.

túl gazdag téma a facebook ahhoz, hogy el tudjak szakadni tőle.

az utóbbi időben kénytelen voltam azon gondolkodni, hogy akármennyire is beteg, de sokunk érzelmi életére hatással van ez a cybertér. ez azért hat betegnek, mert életünk egy részében ez még elképzelhetetlen volt. régebben még nem volt annyira hangsúlyos az internet világa, hogy ne a hétköznapok fizikai valójában lépjünk interakcióba egymással. mára ez elmúlt, bár tudom, hogy néhányan tartják magukat, mint a doveri sziklák. de a haladás nulláktól és egyesektől szennyes hullámai őket is elsodorják majd.

több ismerősömtől hallottam olyan képzavarokat, amin 3-4 éve még hasunkat fogva röhögtünk volna, most meg szinte egymás kezét fogjuk, hogy ugyan, ez még nem jelent semmit. néhány ezek közül (helyenként kicsit felturbózva):

- most nem értem, már nem vagyunk együtt, akkor minek lájkol mindig?!

- érted, tegnap is megbökött, most bökjek vissza? ez mit jelent?

- képzeld, valamelyik nap belinkelt egy számot, ami azon a koncerten ment, amin együtt voltunk. és tudod mit írt fölé? hogy "kösz mindenkinek aki ott volt, de különösen egy valakinek!" szerintem rám gondolt, szerinted?

-...erre az a szemét visszavonta a taget a fényképről! pedig előző héten még mosolyogva köszönt a btk-n. ki érti ezt?!

- szerinted, ha egy másik lány hivatkozását lájkolom, azt ő látja a profilomon? féltékeny lesz?

és én csak ámulok és bámulok, de akármennyire szeretném, nem tudok kívülhelyezkedni ezen. én is benne vagyok.

egyrészt beteg az egész úgy ahogy van. másrészt viszont törvényszerű folyamat, hogy az internet térnyerésével lassan a személyes ügyeink egy része is ezen a síkon zajlik. csak nehéz megbékélni az átmenettel és része lenni a folyamatnak. nehéz komolyan kimondani azt a szót, hogy lájk, szmájli és poszt. komment és teg.

a megoldás az lehet, ha egészséges távolságot tartunk ettől cyberintrikától és próbálunk csak a hasznos részére koncentrálni. tehát nem azon törjük a fejünket, hogy melyik komment mit jelent, meg hogy ez a képaláírás azért került-e oda, amiért akarjuk. hanem megnézzük, hogy milyen programok lesznek a közeljövőben, információt cserélünk, találkozókat beszélünk le, emlékeztetünk és figyelmeztetünk, együttműködünk.

a másik megoldás, hogy ha már lúd legyen disznó alapon, fejest ugrunk a szarba és vidáman lubickolva röhögünk magunkon, amíg bele nem fulladunk.

(folyt. talán köv.)

filmélmény: nem kellesz eléggé

ez nem az a film, amit célzottan néz meg az ember, sokkal inkább véletlenül. mozgóképet szeretne látni amerikai szereplőkkel a vásznon (TFT-n) és nézés közben nem akar gondolkozni. nálam ez a film lett a szerencsés nyertes.

ben affleck zsír arc, jennifer aniston mellbimbói tíz évadon át bizonyítottak a jó barátokban, drew barrymore pedig egy igazi tündér, aki néha bombázó is, de ebben a filmben sajnos csak egy lebutított hippi. scarlett johansson színészi nagysága előtt pedig azzal tisztelgek, hogy új mondatot kezdtem csak miatta. minden egyes jelenete kapcsán felmerül a kínzó talány: hogy lehet valaki ennyire jó nő?! 129 perc valószínűtlenül kevés idő arra, hogy ezt megválaszoljuk. nekem sem sikerült.

a több szálon futó történet néhány fiatal amerikai férfiról és nőről szól. elhangzik benne sok, a műfajhoz nélkülözhetetlen kinyilatkoztatás. "ha ezt és ezt csinálja a srác, az jelenti, hogy...", "ha a lány ezt mondja, az nem jelenthet mást, mint...", stb. mindez nagyon szórakoztató, de még véletlenül sem szabad elhinni egyetlen szavukat sem. már csak azért sem, mert a film olyan menthetetlenül halad a sokszoros mesebeli happy and-kombó felé, mint ahogy a titanic futott neki szegény jobb sorsra érdemes jéghegynek azon a hideg áprilisi estén.

szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy az utolsó pár percben menetrendszerűen cuppannak egymásra az azelőtt sok éven át szomorú és magányos emberek. akik mellesleg olyan kifogástalanul néznek ki, hogy ha akarnának se tudnának szomorúak és magányosak lenni. most persze naívan felhorkanthatunk, hogy attól még, hogy az a buta tahó szép, magas, izmos és kifogástalan a fogsora, még nem biztos, hogy boldog! de amióta a szociálpszichológia tudományosan bizonyította, hogy az arányos arcú emberek több pozitív visszajelzést kapnak az életben, mint a rusnyák, - egy-két kivételtől eltekintve - már csak walt disney produkciókra hivatkozhatunk.

az ötödik évszak

tökéletesen tiszta ma a levegő. a várból egészen közelinek tűnt a széchenyi-hegy, a megyeri híd, a lágymányosi híd és még a váci bánya is. az egész város kiterült előttem. az volt az érzésem, hogy karnyújtásnyira van minden és ha akarnék, mint egy terepasztalra benyúlhatnék a bazilikához vagy a rakpartra és azt a szirénázó mentőautót áttehetném a túlpartra vagy akár épp oda, ahová tart.

új évszak van születőben. semmihez sem hasonlítható beteg hangulatkavalkád, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e. úgy sütkéreztem a teraszon, mint tavasszal vagy szeptember utolsó meleg napsugaraiban. közben alattam egy árnyékos részen az utolsó hófolt olvadt gyászolva a megcsúfolt decembert. két apró rovar pedig úgy táncolt a napfényben a csupasz ágak között, mint egy őszváró augusztus végi délutánon. az avarban egy rigó kapirgál, a magasból pedig téli varjúkárogás száll alá, közben pedig az egész környék olyan tétován nyugodt, mint egy júliusi hétvégén. a kert kővel kirakott ösvényének a végén pedig talán már a tavasz áll türelmetlenül, de kicsit megilletődve: tényleg jöhetek végre?... bullshit! lesz még itt hideg, hó, latyak és jég, mielőtt megjönne az igazi tavasz.

helyzetek, amik csak képzeletben adatnak meg

van egy csomó olyan szitu, amit át szeretnék élni, de többhöz egy egész életet föl kéne áldozni, azt viszont nem biztos, hogy szeretném.

(nem sorrendben)

1. A katona

egy amerikai B52-es pilótafülkéjében US Army-s pilótahacukában feszítve a fejemfölött lévő műszerfalon ügyködve:
-alpha tango bravo... kismadár hívja alphavezért!... (az alpha, tango, bravo, és az alphavezér szavak kiejtése miatt már önmagában megéri katonának lenni. iszonyú vagány!)

2. A sportoló

a bajnokok ligája hivatalos paravánja előtt fapofával és minden átélés nélkül nyilatkozom a döntőben lőtt győztes gólomról:
- sokat jelentett, hogy 19 évesen megkaptam a csapatkapitányi karszalagot. éreztem, hogy ez egy különleges este lesz, éreztem, hogy ma különösen jól fog menni a játék. amikor 1-1-nél megkaptam a labdát, tudtam, hogy nem lőhetem el azonnal... egy testcsellel elküldtem a védőt, amikor pedig eltaláltam a labdát, éreztem, hogy a kapus nem érhet oda. visszanéztem a bíróra, hogy tényleg érvényes-e a gólom, az utána történteket már nem tudom szavakba önteni (még mindig olyan hangsúllyal, mintha egy szendvics elkészítéséről beszélnék). 95 000 ember örült velünk együtt. katartikus élmény volt! - itt érződik, hogy a katartikus szót életemben először a menedzseremtől hallottam két perccel ezelőtt.

3. A félisten

első randi, a lány miután elmondta, hogy ő irodai asszisztens egy sörgyárban, de élete végéig szeretne eljutni a HR osztályra, visszakérdez: "és te? mit csinálsz?"
- oh, én egyáltalán nem vagyok olyan izgalmas, mint te... mit is mondhatnék... nyáron egy hátizsákkal bejártam európát, aztán hazajöttem, negyedszer válaszottak meg az egyetem év diákjának. hétfőnként fokozottan hátrányos helyzetű fogyatékos gyerekeknek tartok képzőművészeti szakkört, keddenként ketrecharc eddzésre járok, szerdánként egy 112 éves néninek olvasok fel franciául és spanyolul, csütörtökön sziklát mászok, péntekenként a miskolci kutyás mentőknek segítek kutyákat betanítani, a szombat csak az enyém: 6 órán át jógázom a kertben, ha esik, ha fúj, aztán füstölőkkel és gyertyákkal telerakott fürdőszobámban meditálok egy tejjel és mézzel töltött kádban. vasárnap pedig a memoárjaimat írom. de nem untatlak tovább, most mesélj magadról te!

4. A kutató

a galapagos-szigeteken egy forgatócsoporttal állunk a dzsungel közepén. 45 fok van és a délutáni zivatarra várunk, de ekkor megmozdul valami a levelek között:

-...lehet, hogy ő lesz az - lihegem izzadva a szafarikalapom alatt - még soha senki nem látta. óvatosnak kell lennünk, ha igaz, amit a helyiek mondanak, akkor ez a bestia 170 méter hosszú és 750 tonna (az ilyen ismeretterjesztő természetfilmekben mindig akkora számokat kell használni, hogy a néző már ennek hallatán úgy leizzadjon, mint ahogy a kutatók a 60 fokos trópusi őserdőben). - végül megtaláljuk, lemérjük és a megkötözött állat mellett még jobban leizzadva állok, miközben megpaskolom a bestia hatméteres pofacsontját - csodálatos! nem adta magát olcsóny a kislány... most föltesszük rá a jeladót és útjára engedjük.
(a bejegyzés valószínűleg bővülni fog)

*

egy hete úgy esett a hó, hogy még a repülők is elakadtak a légifolyosókon, és úgy tűnt, már soha nem lesz se tavasz, se nyár. télen ez a dolgok rendje. ez lenne. ehhez képest most már csak egy-két magányos hófolt árválkodik az őszi avaron, a városban pedig néhány fekete, sós sárdomb áll a zebrák és járdaszigetek mellett, amiket már a legnagyobb jóindulattal sem lehet hókupacnak becézni. karácsony másnapján 18 fok van és esik az eső.

mi van akkor, ha az ember elgaloppírozta magát? ha önhitt lett, elhitte, hogy róla szólnak a dolgok ezen a helyen, de tévedett? hogy ha az a bizonyos feljebbvaló nem is neki csinálta ezt a gömbölyű csodát? ha csak statiszták vagyunk? úgy értem mi van, ha igazából mrs. földanya valami rossz fát tett a tűzre, amiért büntetésül megkapta az embert? hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy az ember a bolygó elrákosodása (már Smith ügynök is megmondta), és végül a rák saját magát fogja sugárkezelni és a büntetésnek vége lesz, már csak föl kell épülni a betegség után.

ettől még úgy gondolom, hogy az ember egy valódi csoda és embernek lenni hihetetlen ajándék. arról nem is beszélve, ha az ember csupa nagybetűvel EMBER a talpán. nincs annál jobb, mint amikor jól akarjuk érezni magunkat és sikerül. a boldogság létezik még akkor is, ha biokémiailag definiálható, ha leírhatjuk, hogy empirikus megfigyelések alapján, amikor valaki azt mondja, hogy most Jó, akkor x és y nagyobb koncentrációban található meg a szervezetében. mégis létezik a boldogság, mert nem csak annyit érzünk, hogy jóllaktunk, kielégültünk vagy kellemesen cirógat a júliusi kánikulában egy frissítő szellő, hanem képesek vagyunk reflektálni erre, és megbecsülni ezeket és Boldognak lenni, Embernek lenni.

hol jársz, drága Elemér?!

épp most fejeztem be a skypeolást és állapítottam meg, hogy milyen aljas célokra használja az ember a barátait - persze csak ha nagyon muszáj. egyes baráti beszélgetésekben bizonyos időszakokban törvényszerűen belesüppedünk a kétségeinkbe és ezenközben hangosan gondolkodunk. majd mintha jóbarátunkon megnyomnánk egy "vígasztalás/léleköntés/ajnározás" gombot, kimondjuk: "jaaahj... nem tudom." élőben ez még hatásosabb, akkor az ember előbb elnéz a távolba (télen a legmesszebbi sarokba) és utána hosszan, nehezen felsóhajt: "jaaaahj... nem tudom." majd lesüti tekintetét, hogy a következő pillanatba követelő reménnyel a szemében újra a barátjára nézzen. ő pedig elmondja azt, amit valójában mi is így gondolunk, de mi tőle akarjuk hallani. már-már megjön a jókedv, megjön az önbizalom, de még nem elég: "gondolod?... hááát... nem tudom." ami azt jelenti, hogy köszi, köszi, de még pár percig tudnád ecsetelni, hogy mekkora császár vagyok? és végül, amikor a ború elszállt és csapott fenekű bárányfekhők vitorláznak a májusi égbolton, még mindig játszott melankólikussággal annyit mondasz: hááát, igazán kösz, örülök, hogy te legalább így gondolod (én is kurvára így gondolom, mertél volna mást mondani, bazd meg!)... majd meglátjuk.

más

ma a havas szeged utcáit róttuk Máté-lakótársammal, amikor egy öreg néni kiszólt nekünk az egyik ablakon. félemeleti lakás volt, amiből kihajolt, nagy belmagassággal és ódon polgári bútorokkal, sárga lámpafénnyel, a nénin pedig valami hálóköntősszerű. "nem tudjátok, hol van az Elemér?" Mátéval egymásra néztünk - soha nem ismertünk Elemért. majd a nénihez fordultam.

- az Elemér? - ismételtem.

- persze, az Elemér - mondta a néni, mintha ő pelenkázott volna engem, hiszen én vagyok Elemér legrégebbi barátja, akivel a Tömörkény gimibe is együtt jártam, sőt egyetemre is együtt megyünk, ha áldott jó Elemérünknek nem olyan nehéz a feje a szerveskémiához. kb. ilyen magátólértetődőséggel mondta a néni, hogy peeersze, hááát az Elemér. eljátszottam a gondolattal, hogy erre milyen válaszokat lehetne adni. megállok, könnyel telik meg a szemem, s lassan fölnézek a nénire:

- Elemér 20 éve halott - kongtak volna a súlyos szavak a sűrű hóesésben. a néni pedig halálos sikoly kíséretében távozott volna az élők sorából, jelezve, hogy a szomszédok hitével ellentétben mégsem "száradt bele a lélök".

de monhattam volna nemes egyszerűséggel ezt is:

- az Elemér szerintem még feltol pár utcát, meg belő valami jó basszúst, aztán néhány gádzsival idedönget a mergával.

esetleg:

- mégis!... ki a faszom az az Elemér, te vén kurva?! - igen, ez szerintem is egy kicsit erős.

úgyhogy minekután ezeket átgondoltam...

- nem tudjuk, hogy hol van Elemér, de biztos hamarosan itthon lesz.

azóta sem tudjuk, hogy Elemér hazaért-e, sőt azt se, hogy egyáltalán létezik-e Elemér.