Facebook fiaskó

Vannak az életünkben online és offline periódusok. (A nagyon cikiarc, elszigetelt csacsik kedvéért: amikor Facebook chaten online vagyunk vagy offline.)

Az elmúlt fél évben masszívan offline voltam. Úgy éreztem, hogy a munka miatt és úgy egyébként is szükség van arra, hogy ne legyek elérhető. Ráadásul méltóságomon alulinak éreztem volna a folyamatos online létet. Az olyan kétségbeesett, gyakorlatilag nagyobb segélykiáltás, mint borotvával vagdosni a csuklómat: "Figyeljetek már rám, írjatok ide!"

Mikor egy hónapja úgy döntöttem, hogy ismét online leszek, úgy éreztem, hogy az egész világ erre vár. Kis túlzással: nagy, nemzetközileg elismert napilapok megkeresését vártam: "Mi történt, kedves Andris, hogy újra úgy döntött, megtiszteli a Facebook közösségét a jelenlétével?" Illetve a bulvármédia szenzációhajhász cikkezését.

Ezek után nem csoda, hogy magasról estem arcra, mikor azzal szembesülök, hogy nagyjából egy hónapja nem írt rám senki.

Alteregó rovat: Avicii

Két napja egy esős, szürke, októberinek is beillő reggelen sétáltam egy eldugott budai utcában. Álmosan tekintgettem körbe és nagyokat szippantottam a harapnifriss levegőből. És ekkor pillantottam meg Avicii-t, amint két chiwawát sétáltatott kissé enerváltan, de a skandináv sztárdj divatnak megfelelő öltözékben.

A kép csupán illusztráció, sajnos nem sikerült egy ennyire meghitt pillanatot megörökítenem (de a képen tényleg Avicii és tényleg egy kiskutya van!)

Vallomás

Számos rajongói levél érkezett az utóbbi időben a bambuszblog szerkesztőségébe. A levelek többsége - bár ebben semmi meglepő nincs, - a bambuszblog új bejegyzéséért tüntetett. Főszerkesztőnk azonban nehéz időszakon ment keresztül.

A bambuszblog úgy áll az idő viharában, mint egy gránitból faragott dinoszauruszszobor. A világháló - vagy ahogy főszerkesztőnk nevezi, az információs szupersztráda - megtelt a gif alapú tumblr blogokkal, amelyek hihetetlen irigységgel töltik el főszerkesztőnket, hiszen nem érti, hogy kell ilyen dolgokat csinálni, de érzékeli, hogy a technikai bravúr mellett ráadásul sokkal jobbfejebbek is azok az istenverte blogok, mint a bambusz.

A bambuszblog tehát nagyjából úgy fest a blogszférában, mint egy távíró készülék a kiépülő 4G hálozatok és 240 megabites internet korában: már nem olvassák, csak nevetnek a tényen, hogy még létezik.

Azonban a bambuszblog büszke arra ahonnan jött és nem tagadja meg gyökereit. Annak ellenére sem, hogy szinte csak azok vannak neki. És visszatér. Komoly viták előzték meg a poszt születését. Ugyanis napirenden volt egy focis poszt megkomponálása, azonban a mai kattintásszám-orientált világunkban nem lehet nagyot szakítani a magyar focival. Így a bambuszblog légiónyi olvasótáborát is megtizedelné. (Végleg elvesztenénk Mátét, Rékát, Simont, Julcsit, Esztert... és... még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Így hát a szerkesztőség úgy döntött, hogy egy őszinte momentummal kedveskedik kiéheztetett, mohó táborának.

Főszerkesztőnk nagyjából négy napja hallotta először Kasza Tibor Vallomás című remekét, és azóta dúdolja. Küzd ellene, próbál nevetni rajta, azonban alkalomról alkalomra rá kell döbbennie, hogy szereti ezt a számot, kicsit menőnek érzi magát, amikor hallgatja. Valahogy úgy menőnek, mint amikor a VIP slágerének basszusa átjárta 20 kilós testét az alsótagozatos sulibulikban. A rímek vagányul hangzanak... hiszen rímelnek! Az egyszerű, romantikus szöveg pedig magával ragad. És máris kész az élmény, amit titkolni kell a világ elől vagy eljátszani, hogy igazából röhögünk az egészen. Pedig ha a világ belelátna főszerkesztőnk nagy szívébe, ott látná, ahogy könnyes szemmel, sikongatva ugrál egy Kasza Tibi koncerten.

Nem vicc.

Lábaim paradigmaváltása

Körülbelül fél éve jött el változás. Korábban mindig úgy tekintettem a szorosan keresztbe tett lábakra, hogy buzis dolog. (Anno - fél évvel ezelőtt hajlamos voltam ennyivel elintézni dolgokat.) Nőknek jól áll, de az, hogy én mondjuk a bal térdemre tegyem a térdhajlatomat és negyvenes értelmiségi módjára körözzek a bokámmal, elképzelhetetlennek tűnt.

Egyelőre nem tudom eldönteni ez annak a jele-e, hogy elindultam a lejtőn és búcsút mondtam az elveimnek (ha láb keresztbetevésről volt szó, csak a bokám lehetett a térdemen, legfeljebb a vádlim alsó része). Az is lehet, hogy a felnőtté válás újabb mérföldköve csupán az újszerű jelenség. Lehet, hogy színvallás: a gyúrós vonalról felvállaltan átálltam a "szellemi munkában képzelem el a jövőmet" oldalra. De megeshet az is, hogy a sok üléstől egyszerűen annyira megmerevedtek az izmaim, hogy már csak így kényelmes ülnöm.

Minden alkalommal, amikor megindul jobb lábam, hogy a mozdulat végén már a balon nyugodjon, vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Büszkeség, hogy meg merem tenni. Szégyenérzet: kiröhögném magam, ha látnám magam kívülről. Magabiztosság: Obama is így ül (és sokan mások). Csalódottság: korábban sziklaszilárdnak hitt dogmáim ismét puhultak. Bizonytalanság: vajon meleg vagyok? Határozottság: nem, nem vagyok meleg! Kétely: akkor mégis miért van így keresztben a lábam. Megnyugvás: a keresztbe tett lábbal legalább úgy tudok mindezekről gondolkodni, hogy közben kívülről úgy tűnik, "Ez a srác aztán keményen dolgozik: gondterhelt az arca és még a lábai is keresztben vannak!"

Munkánk gyümölcse

Lassan elérjük azt az életkort, amikor már mi is és baráti tarsaságunk nagy része is dolgozik. Vannak köztük olyanok is, akik kezdenek egészen jól keresni. Mai posztunk azzal foglalkozik, hogy mit érdemes tenni ebben a helyzetben. Példaszituáció.

Szerda este fél 8 van. Öltönyben, nyakkendőben állunk régi barátunk lakása előtt, majd lendületesen a csengő felé nyúlunk és rövid, határozott jelet adunk vele: megérkeztünk. Nem rég tudtuk meg barátunkról, hogy a több évi gyakornokság és azzal járó mélytorok után végre teljes állást kapott egy multinál. Közös ismerősünk, legyen mondjuk Timi, elkottyantotta nekünk, hogy régi barátunk, legyen mondjuk Joci, nettó 370-et kap előző hónap óta.

Joci végre ajtót nyit. Arcán meglepettség látszik, amit rutinosan nem veszünk észre.

– Szervusz Gézám, hát te? – Kérdi nem túl nagy lelkesedéssel.
– Erre jártam – hazudjuk az arcába – gondoltam rátoknézek, úgyis olyan rég beszéltünk.

A mondat végén már az előszobában állunk.

– Cipő, ugye maradhat? – Kérdezzük miközben körbe nézünk a konyhában. – Ejha, itt aztán sokminden megváltozott, Jocikám. Mindig volt mosogatógépetek? És az minigrill... Na, kezdtek egészen kikupálódni, örülök, cimbora. – Még mindig nem nézünk rá, helyette aktatáskánkat helyezzük a konyhaasztal mellé, majd a szék támlájára terítjük zakónkat.

Joci zavartan áll mackójában, vakarja bő, otthoni pólója alá nyúlva a derekát.

– Megkínálhatlak valamivel, kérsz enni, inni valamit? – Kérdezi kelletlenül.
– Mid van? – kérdezünk vissza irritáló vidámsággal, de még mindig gátlástalanul vizsgálva a berendezést.
– Sört tudok adni, vizet, talán van még egy kis narancslé is, Katinka pedig főzött még tegnap valami csirkét párolt zöldséggel.
– Nem túl olajos?... Na mindegy, kérek. Mellé egy sört és narancslevet is... Tudod, jobb, ha iszom mellé valami savasat is. – Mondjuk miközben épp a konyhaasztalt kopogtatjuk alulról, nagy szakértelemmel figyelve a hangját. – Na, de mesélj már mi van veled, hallom, már nem lótifuti vagy, van rendes melód! – Az utolsó szónál végre ránézünk.

Joci még mindig vakarózva áll, látszik, hogy nem igazán hiszi el, hogy tényleg beállítottunk hozzá és most még ki is kell szolgálnia minket. Ha eddig nem lett volna számunkra világos, mostanra egyértelművé vált, hogy Joci kevés dologra vágyik kevésbé, mint hogy velünk töltsön el egy estét, ráadásul épp a saját lakásában.

– Igen, hát van – mondja kedvetlenül.
– Mi az, hogy „Igen, hát van”?! Hát ez remek! Találkoztam Timivel, mondta, hogy felvettek teljes állásba. Azért ez nem egy rossz hely, hallottam egyik haveromtól, hogy csak egy éve dolgozik ott a csaja, de már 450 nettót szakít. Nálad mi a pálya?
– Áh, én annyit nem... Kérsz rá sót?
– Mi? Ja, nem, hagyd csak. Szóval mennyi az annyi, Jocikám?
– Jajj, ne már, leesett a hús – ügyetlenkedik.

Felpattanunk, odaugrunk, felkapjuk a húst a földről és miközben megmossuk, őt nézzük. Joci ott áll tőlünk harminc centire és tétován birizgálja a megmikrózott kaját.

– Szóval mennyit kapsz?

– 350-et. – Mondja megadóan.
– Neeem mondod. Nettó vagy bruttó?
– Nettó. – Mondja szinte szégyenkezve és enyhe félelemmel az arcán.
– Öcsééém! Hát te aztán... Na, gyere, üljünk le! – Kínáljuk hellyel a saját konyhájában.

Letesszük magunk elé a zöldséges csirkét, sört, narancslevet és elkezdünk enni. Joci szemlesütve hallgatja, ahogy csámcsogva termeljük be, amit barátnője, Katinka készített. Nagyjából hat perc kell, hogy az emberes adag után csak egy-két nagyvonalúan lerágott csont és három szem borsó maradjon, a sör és narancslé után pedig egy udvariasnak szántan lefojtott böfögés.

– Isteni volt, Katinka még most is nagyon érti. Ilyenkor mindig összeáll a kép... Mert azért valljuk be, nem egy nehéz bombázó a csaj. De még csak felderítő drón se. – Miután kihahotáztuk magunkat és a kelleténél kicsit jobban vállon veregettük Jocit, folytatjuk. – Na, akkor vágjunk bele!

Joci arcán értetlenség tükröződik, azonban ez minket egy pillantra sem zavar meg. Aktatáskánkat kipattintva mappát veszünk elő, abból pedig sok oldalnyi dokumentumot. Joci szeme csak annyit csíp el az első oldalból, hogy „Jövedelem átruházási nyil...”, azonban mielőtt tovább olvashatná, már lapozunk is az első oldalra.

– Nem is tudod, mennyi örülök, hogy megkaptad végre ezt az állást! – Tódítjuk vidáman, s nyelvünket megnyálazva fordítunk a következő oldalra, arcunkon látszik, hogy megtaláltuk, amit kerestünk. – Na itt van: akkor kezdem. 2000-ben ismerkedtünk meg a gólyatáborban, gondolom emlékszel, hogy amikor hányingered lett a buszúton, én szóltam Rackainak, hogy meg kéne állnunk, különben taccsolsz. A második napon honvágyad volt, odaadtam a telefonom, hogy írj egy sms-t...
– A Tamás telefonját adtad oda és ő nem is tudott erről, sőt én sem tudtam, hogy az övé – tiltakozik Joci értetlenkedő ketségbeessel – és egyébként is, mi ez a papír és miért írtad ezeket össze?!
– Eljutunk oda is, ne aggódj, hadd mondjam tovább – csitítjuk émelyítő nyugalommal. – Szóval a golyatáborban még adtam egy csokit és a szalonnasütésnél is engedtem, hogy az enyémre csöpögtess. Itt van 2001: beszóltam helyetted annak a szőke 9-dikesnek, aztán megvereggettem a vállad, amikor a Nóri miatt búsultál, tudod, akivel összejöttem. Volt még egy poénom is matek órán, amin nevettél, pedig eléggé rossz kedved volt, de én kihúztalak belőle. És máris jön 2002: segítettem a papírgyűjtésnél elhozni az újságokat tőletek, anyukádat pedig megdícsértem, hogy milyen finom uzsonnákat csinál neked. 2003: adtam neked három szál cigit a sulibulin, és engedtem, hogy less rólam törin. 2004: hoztam neked füvet Amszterdamból és elmondtam, hogy smárolj Katinkával, hogy belédszeressen... No, figyelj, sorolhatnám még. A lényeg, hogy osztottam, szoroztam és arra jutottam – bár ezt mindketten régóta tudjuk -, nélkülem nem tartanál ott, ahol most vagy. Szerintem, ha azt mondom, hogy 40-60, akkor még jófej is voltam... Ide, és ide kérnék egy gyors aláírást és már itt sem vagyok.

Joci arcára egész idő alatt egyre inkább kiült a félelemmel vegyes döbbenet, látszik rajta, hogy nem hiszi el, hogy ez történik vele. Monológunk közben elvesztette realitásérzékét és komoly fejtörést okoznánk neki, ha most megkérdeznénk tőle, hogy ébren van vagy álmodik. Mi ezzel szemben elemünkben vagyunk, pupillánk kitágul, nem pislogunk, csak forszírozzuk Jocit, akinek a kezébe az előző pillanatba adtuk tollunkat, most pedig mutatóujjunkkal a helyet mutatjuk, ahová a szignót várjuk. Joci megbabonázva közelíti a hely felé a kezét, majd megindul a toll a papíron és egy pillanat múlva már ott díszeleg az aláírása.

– És akkor még ide kérnék egyet – lapozunk azonnal a következő oldalra.

Joci megismétli a mozdulatot. Szélsebesen csomagolunk, csattan az aktatáska, vállunkra simul a zakó. Kezünk búcsúzóul még egyszer landol Joci vállán, aki ettől felocsúdik. De már későn, hisz az ajtó árván, üresen nyikorog, mi pedig az utcán lendülünk előre, hogy fél 9-re átérjünk Csabához, akit nem rég léptettek elő.

Tudod?

Mit lehet kezdeni azzal az idióta helyzettel, amikor elmondanak nekünk valamit, majd a végére odatűzik, hogy "Tudod?" Ráadásul elsősorban a kisgyerekeket hozzák ebbe a borzalmasan kényelmetlen helyzetbe. 

Emlékszem, hogy négy-öt-hatévesen mennyi fejtörést okozott, amikor a szomszéd néni fel-feltette ezt a kérdést, miután hintett valami tudásmorzsát. Én pedig ott álltam tanácstalanul, hogy most erre mit mondhatnék?! Szívem szerint nyilván ezt: "Hát eddig nem tudtam, de az imént mondtad el nekem, tehát most már tudom. Éppen ezért kicsit furcsállom is, hogy azonnyomban feltetted nekem ezt a kérdést. Mert valljuk be, ez elég szerény szellemi nívóra enged következtetni... TUDOD?!"

Ehelyett a kezeimet magam mellett lóbálva, ábrándosan bólogattam, és kielégítettem a felnőttek igényét: taníthattak nekem valamit.

Protézis Újlipótban

Már több hete történt, de csak mostanában ülepedett le az élmény főszerkesztőnk túlhajszolt elméjében. Újlipóti publicisztika.

Épp az ihletre várás kínos órái teltek (sorozatnézés, játékok cigiszünetekkel sűrűn megszakítva), amikor a "szerkesztőség" csengője megszólalt. Főszerkesztőnket groteszk nő alak sokkolta ajtónyitás után: alacsony, csámpás, szemmel láthatóan mozgássérült, csili-csálé fogsorú, erősen középkorú asszony, aki rögtön bele is fogott a csöngetés okának taglalásába.

Édesanyám elesett, idősebb mint 70, gyakran előfordul, csak most nem tud felállni, elhagyta magát. Tudna esetleg...? - Kérdezte végül az asszony.

Főszerkesztőnk előtt felderengett ködösen, hogy néhány perc múlva milyen elfuserált elcseszett helyzetben találja magát. Nem volt kedve hozzá, nagyon nem. De az is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen kérésre nem mondhat nemet. Nem mondhat nemet, mert utána nem tudna az asszony szemébe nézni, ha összefutnának a gangon (értik a kedves Olvasók: összefutni egy mozgássérülttel mennyire politikailag inkorrekt és éppen ezért milyen magasfokon szórakoztató szóvirág), nem tudna a szülei és barátai szemébe nézni, de kedvenc hobbijáról is le kellett volna mondani: tükörbe sem nézhetett volna többé.

Miközben a mozgássérült asszonnyal a falták a lépcsőfokokat a harmadik és negyedik emelet között, az asszony folyamatosan bátorította főszerkesztőnket a rá váró feladat előtt. "...Nagyon öreg már, nem is lát meg nem is nagyon hall már. Protézis van a szemében, nem fog megijedni, észre sem fogja venni..." - Főszerkesztőnkben mindezidáig fel sem merült, hogy bárki megijed bárkitől, de most már biztos volt benne, hogy ő csúnyán be fog szarni az öntudatlanul fekvő öreg hölgytől.

A szobába belépve - az előzetes bátorításnak megfelelően - egy földön fekvő és szuszogó nénit látott meg főszerkesztőnk. "Ki az, ki jött?!" - kérdezte meglepően élénken az idős hölgy. "A fiatalember a szomszédból, tessék megnyugodni, anyuka... Na, szóval arra a székre kéne feltenni" - fordult főszerkesztőnkhöz a mozzgássérült asszony, majd rögtön kiabálva vissza az anyukájához: "Anyuka, a fiatalember fel fogja emelni, tartsa magát erősen!"

Hónaljalányúlás, erőlködés, vezényszavak, jajveszékelés - ez volt az első próbálkozás. "Anyuka ne kapaszkodjon belém, mert fáj a protézisem... Tudja, acélprotézis van a karomban" - magyarázta a mozgássérült asszony. Főszerkesztőnkben ekkor már erős kisebbségi komplexus alakult ki, hiszen ő csak egy mezei kontaktlencsével érkezett ebbe a protézisgazdag társaságba, Végül inkább legyűrte magában az irigy, sértődött megjegyzést: "Jólvannahéj, nem kell itt felvágni azzal az acélprotkóval! Vágja csak a szemembe, hogy nincs protézisem. Gyerünk!"

"Anyuka, most megpróbáljuk újra, ne tessék elhagyni magát!"

Hónaljalányúlás, erőlködés, veszényszavak, jajveszékelés - másodjára sikerült, főszerkesztőnk pedig azon nyomban iszkolt, és magában leszűrte a velős konklúziót: nagyobb testi erőre és sokkal több protézisre van szüksége, ahhoz, hogy újra igazán jól érezze magát a bőrében.