a manipulátor

törékeny fiúcska ül az egyetemi folyosón szóbeli vizsgájára várva. ha nem ott ülne, tizenhatéves gimnazistának is nézhetné az ember. fakó arcán, ami a szúrós neonfényben egészen sárgás, szorongás látszik és már attól zavarba jön, ha valamelyik csoporttársának köszönnie kell. vékony ujjaival a jegyzetei szélén babrál. hamarosan rá kerül a sor: bemegy a tanárnő irodájába.

- húzzon egy tételt - utasítja a tanárnő fel sem nézve a hivatalos formanyomtatványok közül. a tanárnő hatvanas évei elején járó, nemzetközileg elismert szaktekintély. szava nemhogy a diákok körében, de a tanszéken sem megkérdőjelezhető. most vállára vetett zakóban ül, méregzöld kardigán fedi kebleit, amelyeken a diszkrétnél egy leheletnyivel harsányabb gyöngysor pihen. szemöldökét magasra emeli, miközben olvasószemüvegét a rutin és a szentlélek közös erővel tartják az orra hegyén. tolla úgy jár a nyomtatványokon, mint fonalak között a takács vetélője.

- ha tudja miről van szó, kezdheti - még mindig nem néz föl. hangjából személytelenség és fölény árad.

a fiúcska félénken nekikezd. minden szavában érezni, hogy retteg attól, hogy rosszat mond és a tanárnő megállítja. azonban mégsem ez történik. néhány mondat után megáll.
- ...és éppen ez az, amiben nem vagyok biztos, de olvastam a tanárnő cikkét erről egy folyóiratban. abban ugye azt írta a tanárnő, hogy... - konkrétumokat kerülve próbálja szóra bírni az korosódó hölgyet. tudja jól, hogy mint amikor fűrésszel menetet hánt ez ember a háncsba, csak az első néhány húzás a nehéz, de ha az meg van, utána már minden megy magától.

most először néz föl a nő, szemüvegét leveszi és elegánsan oldalratartja, szemöldöke még mindig a magasban. hezitál, hogy válaszoljon-e a kérdésre vagy visszazavarja a fiúcskát zavaros feleletébe. végül, maga sem tudja miért, válaszolni kezd. szinte azonnal betege lesz a fiú tekintetének. úgy érzi, diák még nem figyelt rá így, ember még nem itta így a szavait. kezdeti fölényessége lelkes okításba hajlik. a fiú csak bólogat. addig egymást tépdeső ujjai elválnak. egyik kézfejét a halántékának támasztja. arcán még mindig alázatos figyelem. lassan kiegyenesíti félelemtől összegörnyedt hátát, másik kezét a karfán nyugtatja, kézfeje lazán lelóg.

mikor a tanárnő kifogyna a lendületből, a fiú újabb kérdéssel piszkálja föl a tüzet. hangja már nem olyan színtelen: mintha fiatalos határozottság csengene benne, de a tanárnőnek ez most tetszik. arca kipirul. örömmel építi föl a tételt, amit az unalomig tud, de most mégis új élvezetet lel benne.

- értem - mondja a fiú, akin most már férfias határozottság, de fiatalos rugalmasság is látszik. - értem, és esetleg tudna mondani erre gyakorlati példákat is? - kérdezi tiszteletteljes érdeklődéssel.

a tanárnő szinte kapkodva kezd neki a válasznak. tudja, hogy birtokában van a tudás, már csak az okoz kellemes izgalmat, hogy mennyire lesznek kerekek és választékosak a mondatok. sikerül, és ez mámorítóan legyezi hiúságát.

- esetleg, ha néhány nevet is megemlítene... - noszogatja udvariasan, jó indulatúan, de lappangó számonkéréssel a fiú. időközben már közelebb húzódik az asztalhoz, tollat vesz kezébe és egyszer-egyszer lejegyzetel valamit. ilyenkor a tanárnő izgul, hogy vajon mit ír a fiú.

a tanárnő neveket is tud, de úgy érzi, ennyi nem elég, egy-két névhez a hozzá tartozó irodalomról is mond pár szót, helyenként idéz, de próbál sallangmentes maradni.
- azt hiszem ez rendben van - mondja most már némi fölényességgel a hangjábana fiú, aki egyre kevesebbet néz föl, jegyzeteivel van elfoglalva - a biztonság kedvéért még nézzünk bele a következő tételbe...

a tanárnő érzi, hogy amit eddig mondott, azzal nem lehet gond, de azt is tudja, hogy az utolsó lesz a döntő próba. most már némi félelem is fűszerezi hangját. a kudarc kétségbeejtő lehetősége néha rekedtre torzítja eddig határozott altját. amikor már úgy érzi, mindent elmondott, félve leviszi a hangsúlyt és vár.

a fiú jegyzetel. nem lehet tudni, hogy adminisztrál-e vagy még mindig megjegyzéseket ír, egyáltalán észrevette-e, hogy a feleletnek vége.
- nos, azt hiszem, ez volt az idei legjobb felelet, kedvesem! - az utolsó szónál végre fölnéz és elengáns, rutinos mosolyt terít szét az arcán, olyat, amilyen a deresedő halántékú tudóstanárok sajátja. a tanárnőn a stréber lányok rosszul palástolt, hiú öröme látszik. vér tódul az arcába. nem tud gondolkodni, a dícséret teljesen megrészegíti. - és most legyen szíves, küldje be a következőt - hajol vissza jegyzetei fölé a fiú.

aktuális facebook-jótanácsok

a smiley-ról haladóknak

az internet cigicsikkje a smiley. mint ahogy a csikknek a hamutálban, úgy a smileynak is meg van a maga helye. azonban flyereken taposó nemzedékünkből hiányzik a stílusos arányérzék ezen a téren (is). nem szentelek külön bekezdést azoknak, akik előszeretettel használják a "lol" és az "XD" kifejezést, illetve smiley-t. ők visszafordíthatatlan stádiumban vannak. minden bizonnyal menthetetlenek.

fontos, hogy smiley-t tényleg csak akkor használjunk, ha nagyon muszáj vagy ha tényleg annyira jó poénnal találkozunk (utóbbi nagyon ritkán fog előfordulni). törekedjünk olyan kapcsolatok kialakítására, amiben nem szorulunk smiley-használatra. ezek az internetes kapcsolatok császárai, hiszen azt jelzik, hogy az illetővel tökéletesen megértjük egymást. azonban fontos, hogy ne siettessük ennek kialakulását, mert az beláthatatlan következményekkel járna!

következő epizódunkban a likeolásról fogunk beszélgetni...

ne feledjék mottónkat - mely kicsit ellentmond mai témánknak: egy smiley többet ér ezer mosolynál!

találkozunk a következő alkalommal. a facebook és google legyen önökkel!

...na, és vébé?

már szól a csengő, a vezető zárná az ajtót. ekkor kicsit megbillen a busz, mint mindig, amikor felszáll valaki. szóval valaki elérte – gondlom magamban és felnézek. bár ne tettem volna. már megint ő az, ezen a héten negyedszer és már az első alkalommal kifogytunk a témákból. ő se hülye, ő is tudja, hogy nem tudunk miről beszélni. ha nem néztem volna föl… miért nem tudtam tovább olvasni ezt a nyamvadt nemzeti sportot?! hát persze, ő is egyből észrevett.
- helló! - mondja, és az ő arcán is látom, hogy már előre elfáradt attól a kínlódástól, ami kívülről beszélgetésnek fog tűnni.
- szevasz! - mondom vidámkodva, de látja rajtam, hogy rohadtul nem vagyok vidám. - jól számolom? ezen a héten negyedszer?
- jól számolod - nem tudom eldönteni, hogy mennyire epésen mondja.
latolgatom a lehetőségeimet. beszéltünk már a környékről, múltkor ő vállalta be, hogy rákérdez az időjárásra, tegnap viszont én kérdeztem volt osztálytársakról. telik az idő, ki kéne találni valamit, mert ez így egyre rosszabb.
- ...na, és vébé? - kérdezem merészen, mint akinek nincs veszteni valója.
egy darabig csak néz. talán most tisztel, hogy bevállaltam egy ennyire nyilvánvalóan kamukérdést. vagy talán sértésnek veszi? de hiszen ő is tudja, hogy nincs más választásunk! tudja, hogy valahogy át kell vészelnünk ezt a tucatnyi megállót! végül rááll.
- dél-afrikában lesz. - óvatoskodik, de nem tudom eldönteni, hogy megaláz vagy tényleg ennyire hülye. még a fociról sem lehet vele beszélni?!
- na ne mondd! - zrikálom, de csak nagyon finoman és nagyon kedvesen, tudom, hogy nem vagyunk olyanban, hogy sértegessem. - és ki nyer?
- szerintem ghána.
- ghána?!
- ghána.
vagy teljesen hülye: hallotta hogy vébérésztvevő, és most gizdázni akar. vagy tud valamit.
- fejtsd ki! - követelem.
- jók a spanyolok, jók a brazilok, jók a hollandok, az olaszok se gyengék, de már kifutóban van ez a generáció - lendül neki. most már egyértelmű, hogy nem teljesen hülye és mondani akar valamit - szóval nekik újra el kell kezdeniük csapatot építeni. de szerintem ez a vébé nem az európaiakról fog szólni. afrikai csapat fog nyerni és szerintem ghána lesz az.
igaz, hogy nem kérdez vissza, de megengedem magamnak, hogy enélkül is vitába szálljak vele.
- tudod, hogy hülyeség, amit mondasz? - érzem, hogy nem veheti sértésnek, mert látja, hogy már én is lelkes vagyok. - hogy nyerhetne afrikai csapat?! az még csak-csak logikus, hogy nem európaiakról fog szólni. de ha nem európai, akkor brazil. ott is meleg van, azok is bírják a hőséget.

a busz száguld, a nap fölkel, az utasok cserélődnek. egyszerűen repül az idő.

- ...paraguay a fekete ló?! hogy jutnának az elődöntőig, barátom?! öregem, te teljesen...
- végállomás!

a lelkes mosoly egy pillanat alatt lefagy az arcunkról. úgy nézünk egymásra, mintha váratlanul intim helyzetben látott volna meg minket a másik. zavarban vagyunk. dühösek vagyunk magunkra és a másikra. eddig mindig észnél voltunk. hajnali szenvedésünk egy rituálé volt. megvolt a pontosan menetrendje, minden pillanatban tudtuk, hogy hol jár a busz, hány megállót tettünk meg, még mennyi van hátra és egy pillanatra sem felejtettük el, hogy gyűlölünk a másikkal beszélgetni.

most azonban elrontottunk valamit. méltóságunk szertefoszlott. zavartan tápászkodunk föl az ülésből, próbáljuk rejtegetni a másik előtt, hogy jót dumáltunk a fociról és így még szánalmasabb az egész.

- csáó!
- szevasz!
- na, és vébé? - visszhangzik mindkettőnk fejében gúnyosan a kérdés.

helyzetek, amik csak képzeletben adatnak meg #2

van egy csomó olyan szitu, amit át szeretnék élni, de többhöz egy egész életet föl kéne áldozni, azt viszont nem biztos, hogy szeretném.

(nem sorrendben)
5. amerikai családapa

zavarbaejtően jóképű, egészségesen kisportolt, sportosan elegáns és egy magyar átlagapukához képest pofátlanul gazdag, 30-as éveim elején járó amerikai családapa vagyok. péntek koradélután van. néhány telefonhívás után stresszmentes kapkodással jövök ki IKEA-katalógusból válaszott irodámból - "ezek a dánok értenek a lakberendezéshez".

- Jessica, felhívná a feleségemet, hogy megyek a srácokért, és fél órán belül indulhatunk?

Jessica a 23 éves, szilikonnal tunigolt nehézbombázó titkárnőm. felnéz rám, szokásos tízezer dolláros droidmosolya szinte vakít. választ nem várok és nem is köszönök el, csak egy hasonlóan mechanikus mosollyal fordulok el és robogok 3 tonnás dodge terepjárómhoz. felkapom a srácokat (Bobby 8 éves és még nem tanult meg olvasni, de megnyerte az iskolai call of duty bajnokságot, ezért kapott tőlem egy iphone-t. Andrew jr. 9 éves és a foci csapat kapitánya, többet nem érdemes tudni róla). aztán felvesszük Karent és a cuccokat (feleségem a google-nél dolgozik, online-rendezvényszervező, ami nem tudom, hogy mit jelent és őszintén nem érdekel).

útközben barkóbázunk (Bobby szava a call of duty, Andrew jr.-é a vállprotektor) és sokszor elénekeljük a himnuszt és azt a dalt, amire Karennel öszejöttünk a szalagavató banketten (I will always love you). útközben felhív Kevin, aki 12 éve a legjobb barátom, de még mindig nem tudom, hogy hívják a gyerekeit.

- igen, Kev?... bassza meg - nézek Karenra felháborodottan és rácsapok a kormányra - kikapott knicks?!... igen, én épp most megyek Karennel és a srácaimmal a hegyekbe horgászni. szerintem meglátogatjuk Tessie nénit és Travis bácsit... oké átadom! éljen Gorge W.! szevasz Kev!

*

a nap lemenőben van. a mólón horgászunk a srácaimmal, Karen pedig maszíroz és neveteünk.

az első rész itt.

egy smiley többet ér ezer mosolynál

...és egy like többet jelent bármilyen ölelésnél.

túl gazdag téma a facebook ahhoz, hogy el tudjak szakadni tőle.

az utóbbi időben kénytelen voltam azon gondolkodni, hogy akármennyire is beteg, de sokunk érzelmi életére hatással van ez a cybertér. ez azért hat betegnek, mert életünk egy részében ez még elképzelhetetlen volt. régebben még nem volt annyira hangsúlyos az internet világa, hogy ne a hétköznapok fizikai valójában lépjünk interakcióba egymással. mára ez elmúlt, bár tudom, hogy néhányan tartják magukat, mint a doveri sziklák. de a haladás nulláktól és egyesektől szennyes hullámai őket is elsodorják majd.

több ismerősömtől hallottam olyan képzavarokat, amin 3-4 éve még hasunkat fogva röhögtünk volna, most meg szinte egymás kezét fogjuk, hogy ugyan, ez még nem jelent semmit. néhány ezek közül (helyenként kicsit felturbózva):

- most nem értem, már nem vagyunk együtt, akkor minek lájkol mindig?!

- érted, tegnap is megbökött, most bökjek vissza? ez mit jelent?

- képzeld, valamelyik nap belinkelt egy számot, ami azon a koncerten ment, amin együtt voltunk. és tudod mit írt fölé? hogy "kösz mindenkinek aki ott volt, de különösen egy valakinek!" szerintem rám gondolt, szerinted?

-...erre az a szemét visszavonta a taget a fényképről! pedig előző héten még mosolyogva köszönt a btk-n. ki érti ezt?!

- szerinted, ha egy másik lány hivatkozását lájkolom, azt ő látja a profilomon? féltékeny lesz?

és én csak ámulok és bámulok, de akármennyire szeretném, nem tudok kívülhelyezkedni ezen. én is benne vagyok.

egyrészt beteg az egész úgy ahogy van. másrészt viszont törvényszerű folyamat, hogy az internet térnyerésével lassan a személyes ügyeink egy része is ezen a síkon zajlik. csak nehéz megbékélni az átmenettel és része lenni a folyamatnak. nehéz komolyan kimondani azt a szót, hogy lájk, szmájli és poszt. komment és teg.

a megoldás az lehet, ha egészséges távolságot tartunk ettől cyberintrikától és próbálunk csak a hasznos részére koncentrálni. tehát nem azon törjük a fejünket, hogy melyik komment mit jelent, meg hogy ez a képaláírás azért került-e oda, amiért akarjuk. hanem megnézzük, hogy milyen programok lesznek a közeljövőben, információt cserélünk, találkozókat beszélünk le, emlékeztetünk és figyelmeztetünk, együttműködünk.

a másik megoldás, hogy ha már lúd legyen disznó alapon, fejest ugrunk a szarba és vidáman lubickolva röhögünk magunkon, amíg bele nem fulladunk.

(folyt. talán köv.)

filmélmény: nem kellesz eléggé

ez nem az a film, amit célzottan néz meg az ember, sokkal inkább véletlenül. mozgóképet szeretne látni amerikai szereplőkkel a vásznon (TFT-n) és nézés közben nem akar gondolkozni. nálam ez a film lett a szerencsés nyertes.

ben affleck zsír arc, jennifer aniston mellbimbói tíz évadon át bizonyítottak a jó barátokban, drew barrymore pedig egy igazi tündér, aki néha bombázó is, de ebben a filmben sajnos csak egy lebutított hippi. scarlett johansson színészi nagysága előtt pedig azzal tisztelgek, hogy új mondatot kezdtem csak miatta. minden egyes jelenete kapcsán felmerül a kínzó talány: hogy lehet valaki ennyire jó nő?! 129 perc valószínűtlenül kevés idő arra, hogy ezt megválaszoljuk. nekem sem sikerült.

a több szálon futó történet néhány fiatal amerikai férfiról és nőről szól. elhangzik benne sok, a műfajhoz nélkülözhetetlen kinyilatkoztatás. "ha ezt és ezt csinálja a srác, az jelenti, hogy...", "ha a lány ezt mondja, az nem jelenthet mást, mint...", stb. mindez nagyon szórakoztató, de még véletlenül sem szabad elhinni egyetlen szavukat sem. már csak azért sem, mert a film olyan menthetetlenül halad a sokszoros mesebeli happy and-kombó felé, mint ahogy a titanic futott neki szegény jobb sorsra érdemes jéghegynek azon a hideg áprilisi estén.

szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy az utolsó pár percben menetrendszerűen cuppannak egymásra az azelőtt sok éven át szomorú és magányos emberek. akik mellesleg olyan kifogástalanul néznek ki, hogy ha akarnának se tudnának szomorúak és magányosak lenni. most persze naívan felhorkanthatunk, hogy attól még, hogy az a buta tahó szép, magas, izmos és kifogástalan a fogsora, még nem biztos, hogy boldog! de amióta a szociálpszichológia tudományosan bizonyította, hogy az arányos arcú emberek több pozitív visszajelzést kapnak az életben, mint a rusnyák, - egy-két kivételtől eltekintve - már csak walt disney produkciókra hivatkozhatunk.

az ötödik évszak

tökéletesen tiszta ma a levegő. a várból egészen közelinek tűnt a széchenyi-hegy, a megyeri híd, a lágymányosi híd és még a váci bánya is. az egész város kiterült előttem. az volt az érzésem, hogy karnyújtásnyira van minden és ha akarnék, mint egy terepasztalra benyúlhatnék a bazilikához vagy a rakpartra és azt a szirénázó mentőautót áttehetném a túlpartra vagy akár épp oda, ahová tart.

új évszak van születőben. semmihez sem hasonlítható beteg hangulatkavalkád, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e. úgy sütkéreztem a teraszon, mint tavasszal vagy szeptember utolsó meleg napsugaraiban. közben alattam egy árnyékos részen az utolsó hófolt olvadt gyászolva a megcsúfolt decembert. két apró rovar pedig úgy táncolt a napfényben a csupasz ágak között, mint egy őszváró augusztus végi délutánon. az avarban egy rigó kapirgál, a magasból pedig téli varjúkárogás száll alá, közben pedig az egész környék olyan tétován nyugodt, mint egy júliusi hétvégén. a kert kővel kirakott ösvényének a végén pedig talán már a tavasz áll türelmetlenül, de kicsit megilletődve: tényleg jöhetek végre?... bullshit! lesz még itt hideg, hó, latyak és jég, mielőtt megjönne az igazi tavasz.