Tudod?

Mit lehet kezdeni azzal az idióta helyzettel, amikor elmondanak nekünk valamit, majd a végére odatűzik, hogy "Tudod?" Ráadásul elsősorban a kisgyerekeket hozzák ebbe a borzalmasan kényelmetlen helyzetbe. 

Emlékszem, hogy négy-öt-hatévesen mennyi fejtörést okozott, amikor a szomszéd néni fel-feltette ezt a kérdést, miután hintett valami tudásmorzsát. Én pedig ott álltam tanácstalanul, hogy most erre mit mondhatnék?! Szívem szerint nyilván ezt: "Hát eddig nem tudtam, de az imént mondtad el nekem, tehát most már tudom. Éppen ezért kicsit furcsállom is, hogy azonnyomban feltetted nekem ezt a kérdést. Mert valljuk be, ez elég szerény szellemi nívóra enged következtetni... TUDOD?!"

Ehelyett a kezeimet magam mellett lóbálva, ábrándosan bólogattam, és kielégítettem a felnőttek igényét: taníthattak nekem valamit.

Protézis Újlipótban

Már több hete történt, de csak mostanában ülepedett le az élmény főszerkesztőnk túlhajszolt elméjében. Újlipóti publicisztika.

Épp az ihletre várás kínos órái teltek (sorozatnézés, játékok cigiszünetekkel sűrűn megszakítva), amikor a "szerkesztőség" csengője megszólalt. Főszerkesztőnket groteszk nő alak sokkolta ajtónyitás után: alacsony, csámpás, szemmel láthatóan mozgássérült, csili-csálé fogsorú, erősen középkorú asszony, aki rögtön bele is fogott a csöngetés okának taglalásába.

Édesanyám elesett, idősebb mint 70, gyakran előfordul, csak most nem tud felállni, elhagyta magát. Tudna esetleg...? - Kérdezte végül az asszony.

Főszerkesztőnk előtt felderengett ködösen, hogy néhány perc múlva milyen elfuserált elcseszett helyzetben találja magát. Nem volt kedve hozzá, nagyon nem. De az is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen kérésre nem mondhat nemet. Nem mondhat nemet, mert utána nem tudna az asszony szemébe nézni, ha összefutnának a gangon (értik a kedves Olvasók: összefutni egy mozgássérülttel mennyire politikailag inkorrekt és éppen ezért milyen magasfokon szórakoztató szóvirág), nem tudna a szülei és barátai szemébe nézni, de kedvenc hobbijáról is le kellett volna mondani: tükörbe sem nézhetett volna többé.

Miközben a mozgássérült asszonnyal a falták a lépcsőfokokat a harmadik és negyedik emelet között, az asszony folyamatosan bátorította főszerkesztőnket a rá váró feladat előtt. "...Nagyon öreg már, nem is lát meg nem is nagyon hall már. Protézis van a szemében, nem fog megijedni, észre sem fogja venni..." - Főszerkesztőnkben mindezidáig fel sem merült, hogy bárki megijed bárkitől, de most már biztos volt benne, hogy ő csúnyán be fog szarni az öntudatlanul fekvő öreg hölgytől.

A szobába belépve - az előzetes bátorításnak megfelelően - egy földön fekvő és szuszogó nénit látott meg főszerkesztőnk. "Ki az, ki jött?!" - kérdezte meglepően élénken az idős hölgy. "A fiatalember a szomszédból, tessék megnyugodni, anyuka... Na, szóval arra a székre kéne feltenni" - fordult főszerkesztőnkhöz a mozzgássérült asszony, majd rögtön kiabálva vissza az anyukájához: "Anyuka, a fiatalember fel fogja emelni, tartsa magát erősen!"

Hónaljalányúlás, erőlködés, vezényszavak, jajveszékelés - ez volt az első próbálkozás. "Anyuka ne kapaszkodjon belém, mert fáj a protézisem... Tudja, acélprotézis van a karomban" - magyarázta a mozgássérült asszony. Főszerkesztőnkben ekkor már erős kisebbségi komplexus alakult ki, hiszen ő csak egy mezei kontaktlencsével érkezett ebbe a protézisgazdag társaságba, Végül inkább legyűrte magában az irigy, sértődött megjegyzést: "Jólvannahéj, nem kell itt felvágni azzal az acélprotkóval! Vágja csak a szemembe, hogy nincs protézisem. Gyerünk!"

"Anyuka, most megpróbáljuk újra, ne tessék elhagyni magát!"

Hónaljalányúlás, erőlködés, veszényszavak, jajveszékelés - másodjára sikerült, főszerkesztőnk pedig azon nyomban iszkolt, és magában leszűrte a velős konklúziót: nagyobb testi erőre és sokkal több protézisre van szüksége, ahhoz, hogy újra igazán jól érezze magát a bőrében.

Álom

Határozott mozdulattal lesuhintottam Gandalf fejét a nyakáról egy akkora karddal, amin magam is meglepődtem, hogy elbírom. Harcostársaim és én is mérhetetlenül csalódottak voltunk, ugyanis Gandalf átállt a rossz oldalra - jelentsen ez bármit is. Mindannyiunkon leírhatatlan szomorúság lett úrrá, de tudtuk, hogy meg kellett tenni: nem volt más választásunk. Épp mikor végeztem a mozdulattal és átadtam volna magam a gyásznak, hét órát jelezve megszólalt a telefonom ébresztőórája.

Norah Jones szerda

"Lementem a Lehelre a csirkésemhez... Egyszerűen nem tudtam otthagyni azt a zúzát. Kis oliván megfuttattam. És hagymával... Hozzá krumpi hajában, és az utóbbi évek legjobb szögedi csalamádéja... Hát Marikám! Mhhhhm... Fenséges volt!"

Amikor meghallok egy ilyen élménybeszámolót, mindig vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt irigy vagyok, hogy van, aki pontosan tudja, hogy mi az a zúza. Irigy vagyok, mert van fogalma, hogy mivel érdemes elkészíteni. Irigy vagyok, mert van "csirkése", és ezt csak a legnagyobbak mondhatják el magukról. Azok a lokálpatrióták, akik tudják, hogy hentes és hentes között az árakon és szimpátián kívül más - szakmai - különbségek is felmerülhetnek. Szinte együtt nőttek fel a hentessel, akitől a család már generációk óta szerzi be a zúzát. És ki az, aki csalamádé és csalamádé között különbséget tud tenni?! Micsoda elvetemült szakbarbár képes erre? Örülök, hogy az őszibarackot nem keverem össze a cseresznyepaprikával, nemhogy tudjam, milyen pörkölthöz milyen savanyúság passzol!

Az irigység mellett kiver a víz még a gondolattól is, hogy én ilyen biztonsággal mozogjak a gasztronómia világában. Hiszen ez egyfajta érettséget is feltételz, ami már majdnem öregség, ami  pedig kéz a kézben jár az időskori betegségekkel, a méltóság elvesztésével és igen... a halállal! "Nem akarok meghalni. Nem akarok érteni a kajákhoz!" - sikítom, zihálom hideg verítékben fürödve, miközben arra eszmélek, hogy a piacon totyogó mammerek ijedten nézik csapzott fizimiskámat. Egyikük saját nyugtatóját kínálva közelít hozzám: "Jól van, fiatalember?" Én pedig a kezemből kieső zacskóra és a szanaszét guruló krumplikra és kukoricára nézek, majd szemlesütve, zavarodottan kereket oldok.

"Nem, az nem lehet, hogy én is olyan legyek. Szinte észre sem vettem, de már majdnem közéjük tartoztam. Majdnem felnőtt lettem" - mondom egy kapualjban guggolva, saját vállaimat átkarolva, dideregve. Pedig kint tombol a nyár. Mikor kimondom, hogy "felnőtt lettem", émelygést érzek. Hogy az induló öklendezést csillapítsam, tinédzserkori önmagamra, felelőtlenségemre, nyegleségemre és naívságomra gondolok. Kicsit megnyugszom, és elhatározom, hogy hazamegyek és összeírom, hogy mire kell figyelnem, hogy ne kerülhessek hasonló helyzetbe. "Nem hagyhatja el a számat semmi ilyen vagy ehhez hasonló...!"

• Leszaladok a csirkésemhez...
• Megfuttatom olíván.
• Behabarok egy rántást...
• Nem bírtam magammal, és megvettem Popper Pétertől...
• Egy varázslatos vasárnap délutánt töltöttem Szentendrén, a dunaparti sétányon.
• A turiban találtam ezt a kellemes pamutmellényt.
• Az utolsó simításokat csinálom az új szaletlin a zebegényi nyaralóban, át kell jönnötök a gyerekkel megnézni!
• Szívem, honnan nézzük idén a tűzijátékot?
• Vasárnap ereszd el a hajam, de még nem tudom mi legyen pontosan: bowling vagy Városliget...
• Ma már szinte képtelen vagyok nem dán filmeket nézni. (A bambuszblog főszerkesztőjének egyik alaptézise, hogy csak akkor néz nem amerikai filmet, ha valamely családtagjának testi épsége a tét... esetleg a világbéke.)
• Annyira feltöltött az a kézműves vásár Somogyban...!
• Nem tudok menni, tudod, hogy ma van a Norah Jones és indiai tea szerdám!
• Egyszerűen nem bírok elaludni anélkül, hogy legalább pár oldalt ne olvassak a Karamazov testvérekből.
• Silány utánzata ez a cseh neoavantgardnak, nincs, ami ennél jobban bosszantana!
• Idén nyáron sokat kopott a franciám.
• Épp csak összeütöttem egy könnyű nyári salátát.
• Érzem, ma nem segíthet rajtam más, csak egy kávézacc-pakolás!
• Találtam egy isteni cukit (értsd: cukrászda).

A lista nem teljes! Érzem, még sok veszély leselkedik rám.

Hétköznapi csődök 1. rész - Oda vagy nem oda

Valószínűleg sokunk ismeri azt a pillanatot, amikor egy távoli ismerőssel egymást megpillantva a másodperc tört része alatt kell döntenünk, hogy biccentéssel reagáljuk le a felismerést vagy oda is menjünk, mintegy demonstrálva: "Mi igenis jóban vagyunk!"

Ha ebben a pillanatban habozunk a döntéssel vagy még rosszabb, esetleg rosszul döntünk és odamegyünk, könnyen pórul járhatunk.

A biccentésből lehet félbiccentés és egy tétova megindulás az ismerős felé, aki szintén bizonytalan, és pont ellenkezően döntött: félbiccentés után tétován továbbindult. Bukás. Kisebb bukás, illetve számunkra kevésbé kínos, hogyha fordított az eset.

Talán a legrosszabb, ami történhet, ha a félbiccentés után tétován odamegyünk és ott fél pillanat múlva kiderül, hogy "Mégsem vagyunk mi olyan jóban!"

A szerkesztő saját tapasztalatából ajánlja, hogy ha az ember a poszt olvasása után végül mégis elkövetné a hibák sorozatát, vagyis félbiccentene, tétovázna, odaőgyelegne és szóba elegyedne az ismerősével (aki történetesen ellenkező nemű), akkor ne így kezdje a párbeszédet: "Áááh, sziaaa! Képzeld, pont mostanában gondoltam rád!" - További megszívlelendő tanács, hogy ha már ezt a hibát is elkövettük, utána ne burkolózzunk zavart hallgatásba! Ezzel ugyanis teret engedünk beszélgető partnerünknek arra, hogy elképzelje, hogy vajon mire is gondoltunk vele kapcsolatban - úgy, hogy az elmúlt 4 évben egyszer sem találkoztunk. Ne legyünk rosszindulatúak, azonban a racionalitás mégis azt súgja, hogy eme hibák sorozatos elkövetése, illetve egymásra halmozása azt mondathaja megszeppent beszélgető partnerünkkel, hogy 4 éve sem volt benne biztos, hogy százasak vagyunk, de most már az élő istenre meg merne esküdni, hogy egy perverz őrült áll előtte.

A helyzet nyilván menthető, azonban szerkesztőnk saját tapasztalatából nem tud erre vonatkozó forgatókönyvet adni a lelkes olvasó kezébe.

Szomorúszmájli!

Youtube-skill nélkül

Vannak, akik jók a Youtube-ozásban. Ez is egyfajta tehetség. Pár perc Youtube-ozással képesek "új" zenéket, érdekes vagy beteg videókat találni.

Mára bebizonyosodott hogy bennem nincs meg ez a képesség. Azt a csoportot erősítem, amelyik erőlködve keres zenét a kínos csöndben, de minduntalan leblokkol és öt-tíz perc kínkeserv után feladja a küzdelmet, helyette inkább bepötyögi annak a számnak a címét, amit az elmúlt három hétben hallgatott és irigykedve figyeli az istenadta tehetségeket.

Amiket ne! - Párkapcsolati különszám

Tegyük fel, hogy nagyjából két hete ismerkedtünk meg aktuális "potenciális kiscicánkkal", már volt csók, esetleg egy szende pásztorórán is túl vagyunk. Úgy érezzük - teljesen tévesen -, hogy eljött az ideje, hogy komolyabbra fordítsuk kapcsolatunkat és béresostorunkkal megcsapkodjuk a bimbózó szerelmünk törékeny fogatát húzó paripák tomporát.

Elhibázott jelzések szándékunk kifejezésére:

• Facebookon "in relationship"-re állítjuk párkapcsolati állapotunkat és meghívjuk potenciális kiscicánkat a kapcsolatba
• Amikor mondja, hogy a nyáron milyen családi nyaralást tervez a szüleivel, bőszen elkezdjük bújni a naptárunk, majd: "jaaaajjjj, cica, az nekem is jóóóó! Te hozol napolajat, én gyékényt" - rákacsintunk
• Megjelenünk egy plüssbe bugyolált létrával, amikre bilincsek és világító neoncsövek vannak szerelve és lelkesen megkérdezzük: "akkor kezdhetjük?" (a bambuszblog történetében jó eséllyel pályázik "A valaha volt legnagyobb WTF" címre -  a szerk.)
• Mikor megkérdezi, hogy kérünk-e a sütijéből, zokogásig meghatódunk és kimondjuk az "Sz-betűs szót"
• Alkarunkra tetováljuk teljes nevét, úgy, hogy vezetékneve elé  saját vezetéknevünket és egy "né"-t kanyaríttatunk. Pl.: Bambuszné Teljes Név. Vagy: Bambuszné Teljes Név & Bambusz 4ever!
• Ha nála vagyunk, megkérdezzük, hogy megnézhetünk-e valamit az interneten, majd látványosan megnyitva hagyunk egy vermonti nászútról szóló honlapot
• Májusban minden további nélkül arról beszélünk, hogy milyen jó lesz, amikor karácsony másnapján édes kettesben snowboardozunk majd egy francia hegyoldalban
• "Kedvesem: XY" - Ha véletlenül összefutunk egy ismerőssel az utcán, így mutatjuk be és utána indokolatlanul gyengéden és hosszan nézünk rá mosolyogva
• A harmadik "hétfordulóra" aránytalanul nagy ajándékot adunk: virág és torta mellé iPhone 4S-t/notebookot/Mini Morris-t
• Hosszan beszélünk neki lakásunk átalakításáról, aminek csak a végén derül ki, hogy leendő, közös gyermekünk gyerekszobáját igyekszünk ideálisan megtervezni, majd látva potenciális kiscicánk arcán a kétségbeesést, homlokunkra csapva kijavítjuk magunkat: "hááát perszeeee, tudhattam volna, hogy szeretnél egy nagyobb közös lakást, vagy egy kis házikót a város mellett... ne haragudj, cica!"

Ha elhibázott jelzéseink célba találtak, minden esetben kétségbeesést, erős zavart vagy egy gyorsan távolodó hátat láthatunk.