2016. április 28., csütörtök

foréjn hjumor

a bejegyzés népnevelő szándékkal és némi irigységtől vezetve születik épp.

fontos, hogy méltosággal értsünk meg egy-egy viccet. létező jelenség ugyanis, hogy ha egy angol nyelvű poént hallanak egyesek és ráadásul értik is a viccet, olyan eufória lesz rajtuk úrrá, hogy képtelenek fékezni magukat. (a bambuszblog csapata hisz az anyanyelv monopóliumában, ezért nekik személyes tapasztalatuk nincs a téma kapcsán.)

a jelenség lényege, hogy nem a vicc milyensége miatt fokozódik a hahota, hanem kizárólag azért, hogy az illető demonstrálja - ilyen indirekt rávezetéssel -, hogy ő bizony tud angolul, mitöbb, akár szellemesebbet fordulatokat is be tud fogadni idegen nyelven. tudja hát ezt meg ország, világ, de legalábbis 25 méteres körzetben mindenki.

olyan ez, mint mikor a kisdiák tudja a választ és majd kiesik a padból, nyög, nyűszít, vinnyog, csak hogy a tanár észrevegye, hogy ő bizony tudja a választ.

figyeljünk hát oda mozikban eredeti nyelven játszott filmek vetítésekor, intellektüell(nek tűnő) CEU-s társaságokban, angolba forduló munkahelyi bulikon, konferenciákon, hogy méltósággal viseljük nyelvtudásunkat.

2016. január 25., hétfő

valami eltörött

valamikor a 90-es években történhetett. mintha hideg ólmot öntöttek volna a gyomromba. anyukámmal sétáltam és szóba került a várva várt nyári szünet. olyan korba érhettem, amikor a világ átfogóbb összefüggéseit megérti egy fiatalember. mint, hogy a busz tovább közlekedik annál, mint amennyire nekem szükségem van. vagy, hogy a csapvizet nem érdemes a végtelenségig folyatni, mert pénzbe kerül.

szóval ekkor számoltam ki, hogy a nyári szünet nyamvadt két és fél hónapig tart, miközben - ez se volt régi info - egy évben tizenkettő van. aránytalan, vérlázító, gusztustalan. szóval sokkal kevesebb szabadidőm lesz, mint amennyiben muszáj lesz dolgokat csinálni?! hol marad az egyensúly, a harmónia, a szimmetria, kérdeztem más szavakkal, de határozott szemrehányással anyukámat, aki nem érezte, hogy mit kéne reagálni, mert azzal egészítette ki a nagy ahapillanatot, hogy a felnőtteknek csak két szabadságuk van egy évben.

szédelegve, sípoló füllel, sokkos állapotban tettem meg a séta további részét. ez a pillanat - így visszatekintve  - meghatározta életem hátralévő részét.

onnantól kezdve ugyanis mindent megtettem azért, hogy - ha csak magányos harcosként is - de kicsit szelidítsek ezen az aránytalanságon. ennek lett az az eredménye, hogy a szabadidőbemet, amit például sorozatok sokadszori megnézésével töltöttem, csak pillanatokra zavarta meg valami értékteremtőnek becézhető tevékenység, pl. érdemi, szisztematikus, koncentrált, felelősségteljes munka.

az élet folyását mindig a szabadidők távolságának viszonylatában vizsgáltam és tartottam számon. a "munka" (nevezzük most így) olyan marginális szerepet töltött be az életemben, hogy valójában csak szabadidő és szabadidő közti különbségekben értelmeztem a világot. pl.: mennyi szabadidőt kell még elbasznom, hogy végre olyan szabadidő következzen az idő folyásában, amire várok. így alakult ki, hogy a kevésbé élvezetesnek elkönyvelt szabadidőket éltem meg munkának.

egészséges hozzáállásomról az is sokat elmond, hogy huszonévesen rettentően vártam a nyugdíjat. viszont tudtam - illetve többen beszélték -, hogy a nyugdíjas évek akkor igazán jók, ha az ember kap ingyen pénzt ahhoz, hogy szabadidejét tartalmasan tudja eltölteni. ehhez pedig dolgozni kell. ez nyomasztott engem nagyon, hiszen ha nem dolgozom, akkor igazságtalan módon, társadalmunk egyik legkomolyabb hiányosságaként nem kapok (annyi) ingyen pénzt. ez pedig annyira rámtelepedett, hogy néha ki sem akartam kelni az ágyból. így tehát minden tökéletes volt: ha csak apró csepp is voltam a tengerben, mégis egy kicsit sikerült az egyensúly felé billentenem a világot.

de most valami elromlott.

2014. augusztus 7., csütörtök

kisbetű

a bambuszblog ezennel visszavált kisbetűkre. azonban ennek nincs akkora hatása a világra, mint amekkora a szibériában talált mentáneregető óriáskloákáknak, hiszen ezután is kevés lesz a poszt, mint önkormányzati választás után az mszps falu.

2013. október 7., hétfő

Facebook fiaskó

Vannak az életünkben online és offline periódusok. (A nagyon cikiarc, elszigetelt csacsik kedvéért: amikor Facebook chaten online vagyunk vagy offline.)

Az elmúlt fél évben masszívan offline voltam. Úgy éreztem, hogy a munka miatt és úgy egyébként is szükség van arra, hogy ne legyek elérhető. Ráadásul méltóságomon alulinak éreztem volna a folyamatos online létet. Az olyan kétségbeesett, gyakorlatilag nagyobb segélykiáltás, mint borotvával vagdosni a csuklómat: "Figyeljetek már rám, írjatok ide!"

Mikor egy hónapja úgy döntöttem, hogy ismét online leszek, úgy éreztem, hogy az egész világ erre vár. Kis túlzással: nagy, nemzetközileg elismert napilapok megkeresését vártam: "Mi történt, kedves Andris, hogy újra úgy döntött, megtiszteli a Facebook közösségét a jelenlétével?" Illetve a bulvármédia szenzációhajhász cikkezését.

Ezek után nem csoda, hogy magasról estem arcra, mikor azzal szembesülök, hogy nagyjából egy hónapja nem írt rám senki.

2013. szeptember 12., csütörtök

Alteregó rovat: Avicii

Két napja egy esős, szürke, októberinek is beillő reggelen sétáltam egy eldugott budai utcában. Álmosan tekintgettem körbe és nagyokat szippantottam a harapnifriss levegőből. És ekkor pillantottam meg Avicii-t, amint két chiwawát sétáltatott kissé enerváltan, de a skandináv sztárdj divatnak megfelelő öltözékben.

A kép csupán illusztráció, sajnos nem sikerült egy ennyire meghitt pillanatot megörökítenem (de a képen tényleg Avicii és tényleg egy kiskutya van!)

2013. szeptember 9., hétfő

Vallomás

Számos rajongói levél érkezett az utóbbi időben a bambuszblog szerkesztőségébe. A levelek többsége - bár ebben semmi meglepő nincs, - a bambuszblog új bejegyzéséért tüntetett. Főszerkesztőnk azonban nehéz időszakon ment keresztül.

A bambuszblog úgy áll az idő viharában, mint egy gránitból faragott dinoszauruszszobor. A világháló - vagy ahogy főszerkesztőnk nevezi, az információs szupersztráda - megtelt a gif alapú tumblr blogokkal, amelyek hihetetlen irigységgel töltik el főszerkesztőnket, hiszen nem érti, hogy kell ilyen dolgokat csinálni, de érzékeli, hogy a technikai bravúr mellett ráadásul sokkal jobbfejebbek is azok az istenverte blogok, mint a bambusz.

A bambuszblog tehát nagyjából úgy fest a blogszférában, mint egy távíró készülék a kiépülő 4G hálozatok és 240 megabites internet korában: már nem olvassák, csak nevetnek a tényen, hogy még létezik.

Azonban a bambuszblog büszke arra ahonnan jött és nem tagadja meg gyökereit. Annak ellenére sem, hogy szinte csak azok vannak neki. És visszatér. Komoly viták előzték meg a poszt születését. Ugyanis napirenden volt egy focis poszt megkomponálása, azonban a mai kattintásszám-orientált világunkban nem lehet nagyot szakítani a magyar focival. Így a bambuszblog légiónyi olvasótáborát is megtizedelné. (Végleg elvesztenénk Mátét, Rékát, Simont, Julcsit, Esztert... és... még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Így hát a szerkesztőség úgy döntött, hogy egy őszinte momentummal kedveskedik kiéheztetett, mohó táborának.



Főszerkesztőnk nagyjából négy napja hallotta először Kasza Tibor Vallomás című remekét, és azóta dúdolja. Küzd ellene, próbál nevetni rajta, azonban alkalomról alkalomra rá kell döbbennie, hogy szereti ezt a számot, kicsit menőnek érzi magát, amikor hallgatja. Valahogy úgy menőnek, mint amikor a VIP slágerének basszusa átjárta 20 kilós testét az alsótagozatos sulibulikban. A rímek vagányul hangzanak... hiszen rímelnek! Az egyszerű, romantikus szöveg pedig magával ragad. És máris kész az élmény, amit titkolni kell a világ elől vagy eljátszani, hogy igazából röhögünk az egészen. Pedig ha a világ belelátna főszerkesztőnk nagy szívébe, ott látná, ahogy könnyes szemmel, sikongatva ugrál egy Kasza Tibi koncerten.

Nem vicc.

2013. március 21., csütörtök

Lábaim paradigmaváltása

Körülbelül fél éve jött el változás. Korábban mindig úgy tekintettem a szorosan keresztbe tett lábakra, hogy buzis dolog. (Anno - fél évvel ezelőtt hajlamos voltam ennyivel elintézni dolgokat.) Nőknek jól áll, de az, hogy én mondjuk a bal térdemre tegyem a térdhajlatomat és negyvenes értelmiségi módjára körözzek a bokámmal, elképzelhetetlennek tűnt.



Egyelőre nem tudom eldönteni ez annak a jele-e, hogy elindultam a lejtőn és búcsút mondtam az elveimnek (ha láb keresztbetevésről volt szó, csak a bokám lehetett a térdemen, legfeljebb a vádlim alsó része). Az is lehet, hogy a felnőtté válás újabb mérföldköve csupán az újszerű jelenség. Lehet, hogy színvallás: a gyúrós vonalról felvállaltan átálltam a "szellemi munkában képzelem el a jövőmet" oldalra. De megeshet az is, hogy a sok üléstől egyszerűen annyira megmerevedtek az izmaim, hogy már csak így kényelmes ülnöm.

Minden alkalommal, amikor megindul jobb lábam, hogy a mozdulat végén már a balon nyugodjon, vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Büszkeség, hogy meg merem tenni. Szégyenérzet: kiröhögném magam, ha látnám magam kívülről. Magabiztosság: Obama is így ül (és sokan mások). Csalódottság: korábban sziklaszilárdnak hitt dogmáim ismét puhultak. Bizonytalanság: vajon meleg vagyok? Határozottság: nem, nem vagyok meleg! Kétely: akkor mégis miért van így keresztben a lábam. Megnyugvás: a keresztbe tett lábbal legalább úgy tudok mindezekről gondolkodni, hogy közben kívülről úgy tűnik, "Ez a srác aztán keményen dolgozik: gondterhelt az arca és még a lábai is keresztben vannak!"