ben affleck zsír arc, jennifer aniston mellbimbói tíz évadon át bizonyítottak a jó barátokban, drew barrymore pedig egy igazi tündér, aki néha bombázó is, de ebben a filmben sajnos csak egy lebutított hippi. scarlett johansson színészi nagysága előtt pedig azzal tisztelgek, hogy új mondatot kezdtem csak miatta. minden egyes jelenete kapcsán felmerül a kínzó talány: hogy lehet valaki ennyire jó nő?! 129 perc valószínűtlenül kevés idő arra, hogy ezt megválaszoljuk. nekem sem sikerült.
a több szálon futó történet néhány fiatal amerikai férfiról és nőről szól. elhangzik benne sok, a műfajhoz nélkülözhetetlen kinyilatkoztatás. "ha ezt és ezt csinálja a srác, az jelenti, hogy...", "ha a lány ezt mondja, az nem jelenthet mást, mint...", stb. mindez nagyon szórakoztató, de még véletlenül sem szabad elhinni egyetlen szavukat sem. már csak azért sem, mert a film olyan menthetetlenül halad a sokszoros mesebeli happy and-kombó felé, mint ahogy a titanic futott neki szegény jobb sorsra érdemes jéghegynek azon a hideg áprilisi estén.
szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy az utolsó pár percben menetrendszerűen cuppannak egymásra az azelőtt sok éven át szomorú és magányos emberek. akik mellesleg olyan kifogástalanul néznek ki, hogy ha akarnának se tudnának szomorúak és magányosak lenni. most persze naívan felhorkanthatunk, hogy attól még, hogy az a buta tahó szép, magas, izmos és kifogástalan a fogsora, még nem biztos, hogy boldog! de amióta a szociálpszichológia tudományosan bizonyította, hogy az arányos arcú emberek több pozitív visszajelzést kapnak az életben, mint a rusnyák, - egy-két kivételtől eltekintve - már csak walt disney produkciókra hivatkozhatunk.
