rosszidőnek még nem örültem ennyire. pedig télen pont arra seggrepesztő kánikulára vágytam, ami az elmúlt hetekben kifacsart és megkínzott. azt hittem bírom a meleget és kemény legény vagyok, de az utóbbi napokban már csak meggyörörten lődörögtem, mint a levetetlen szőrű lomha bernáthegyi. ha valaki megkocogtatta volna a vállamat és azt mondja, hogy "hé, kishuszár, ugye tudod, hogy ez már maga a pokol", egy pillanatig sem kételkedtem volna. mint ahogy azon sem lepődtem volna meg, hogyha a kőrúton az apokalipszis katonái vágtatnak értem kénköves szikrákat hányva az utánuk vánszorgó bkv busz szélvédőjére.
de dícsértessék zeusz és a könyörületes esőistenek! itt a rosszidő. a jános-hegy őszi ködbe vész és a lagymatag, egész napos eső letörte a higanyszálak szárnyait, hogy végre a mélybe (értsd: 20C°) zuhanhassanak. a lehellet látszik, de a nap nem. az ember fia nem ragad, legfeljebb csak rá a ruha, ha eleget áll kint az esőben, s homlokunkon is csak a fentről érkező áldás gyöngyözik, ami végre valahára nem sós (lehet, hogy kenes, lehet, hogy radioaktív vagy máshogyan mérgező a nedű, de végre nem a sajátunk).
köszönöm!
