A bambuszblog úgy áll az idő viharában, mint egy gránitból faragott dinoszauruszszobor. A világháló - vagy ahogy főszerkesztőnk nevezi, az információs szupersztráda - megtelt a gif alapú tumblr blogokkal, amelyek hihetetlen irigységgel töltik el főszerkesztőnket, hiszen nem érti, hogy kell ilyen dolgokat csinálni, de érzékeli, hogy a technikai bravúr mellett ráadásul sokkal jobbfejebbek is azok az istenverte blogok, mint a bambusz.
A bambuszblog tehát nagyjából úgy fest a blogszférában, mint egy távíró készülék a kiépülő 4G hálozatok és 240 megabites internet korában: már nem olvassák, csak nevetnek a tényen, hogy még létezik.
Azonban a bambuszblog büszke arra ahonnan jött és nem tagadja meg gyökereit. Annak ellenére sem, hogy szinte csak azok vannak neki. És visszatér. Komoly viták előzték meg a poszt születését. Ugyanis napirenden volt egy focis poszt megkomponálása, azonban a mai kattintásszám-orientált világunkban nem lehet nagyot szakítani a magyar focival. Így a bambuszblog légiónyi olvasótáborát is megtizedelné. (Végleg elvesztenénk Mátét, Rékát, Simont, Julcsit, Esztert... és... még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Így hát a szerkesztőség úgy döntött, hogy egy őszinte momentummal kedveskedik kiéheztetett, mohó táborának.
Főszerkesztőnk nagyjából négy napja hallotta először
Nem vicc.
