elérkezett az én kezicsókolom-pillanatom. minden férfi életében eljön az a nap, amikor már olyan magabiztosan és személytelenül tud jónapotkívánokkal köszönni, hogy képesnek érzi magát némi virtuozitásra. elkezdi használni a kezicsókolomot és a tiszteletemet. a környéken évek óta kutyáját ugyanolyan szertartásosan sétáltató úrnak immáron tiszteletem jár, a zöldségesnél a néninek kezicsókolom. ebben már nincs irónia, nincs szarkazmus. nem mesterkélt. a természet mondatja velem. szinte a génjeimbe van kódolva ez a kezicsókolom. tisztán érezzük belsőnkben, hogy ez a tiszteletem most nagyon ült, az a kezicsókolom meg úgy baszott oda, ahogy az udvarias férfiak íratlan etikettkódexében megírták. ezt a kutyasétáltató úr ugyanolyan biztosan érzi, mint a zöldségesnél a néni. mindhárman tudjuk, hogy kész vagyok a váltásra és örömmel üdvözölnek a valódi felnőttek világában. nem mondjuk ki, nem is gondoljuk, csak átjár a kellemes érzés, hogy én is érettebb lettem, mint előttem már annyian. s mint egy csípős decemberi estén felhajtott pálinka után, szétárad bennünk az a megfoghatatlan melegség, hogy ez a világ rendje.
tiszteletem - mondom az úrnak és már nem kapom el a tekintetemet, hanem nyíltan a szemébe nézek. tudja, hogy komolyan gondoltam.
kezicsókolom - mondom nyugodtan a néninek, aki hallja, hogy ez már nem az a slendrián, slmapos kamasz, aki öt éve próbálkozott ugyanezzel. ezalkalommal egy felnőtt köszönt.
