Egyelőre nem tudom eldönteni ez annak a jele-e, hogy elindultam a lejtőn és búcsút mondtam az elveimnek (ha láb keresztbetevésről volt szó, csak a bokám lehetett a térdemen, legfeljebb a vádlim alsó része). Az is lehet, hogy a felnőtté válás újabb mérföldköve csupán az újszerű jelenség. Lehet, hogy színvallás: a gyúrós vonalról felvállaltan átálltam a "szellemi munkában képzelem el a jövőmet" oldalra. De megeshet az is, hogy a sok üléstől egyszerűen annyira megmerevedtek az izmaim, hogy már csak így kényelmes ülnöm.
Minden alkalommal, amikor megindul jobb lábam, hogy a mozdulat végén már a balon nyugodjon, vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Büszkeség, hogy meg merem tenni. Szégyenérzet: kiröhögném magam, ha látnám magam kívülről. Magabiztosság: Obama is így ül (és sokan mások). Csalódottság: korábban sziklaszilárdnak hitt dogmáim ismét puhultak. Bizonytalanság: vajon meleg vagyok? Határozottság: nem, nem vagyok meleg! Kétely: akkor mégis miért van így keresztben a lábam. Megnyugvás: a keresztbe tett lábbal legalább úgy tudok mindezekről gondolkodni, hogy közben kívülről úgy tűnik, "Ez a srác aztán keményen dolgozik: gondterhelt az arca és még a lábai is keresztben vannak!"
