más
ma a havas szeged utcáit róttuk Máté-lakótársammal, amikor egy öreg néni kiszólt nekünk az egyik ablakon. félemeleti lakás volt, amiből kihajolt, nagy belmagassággal és ódon polgári bútorokkal, sárga lámpafénnyel, a nénin pedig valami hálóköntősszerű. "nem tudjátok, hol van az Elemér?" Mátéval egymásra néztünk - soha nem ismertünk Elemért. majd a nénihez fordultam.
- az Elemér? - ismételtem.
- persze, az Elemér - mondta a néni, mintha ő pelenkázott volna engem, hiszen én vagyok Elemér legrégebbi barátja, akivel a Tömörkény gimibe is együtt jártam, sőt egyetemre is együtt megyünk, ha áldott jó Elemérünknek nem olyan nehéz a feje a szerveskémiához. kb. ilyen magátólértetődőséggel mondta a néni, hogy peeersze, hááát az Elemér. eljátszottam a gondolattal, hogy erre milyen válaszokat lehetne adni. megállok, könnyel telik meg a szemem, s lassan fölnézek a nénire:
- Elemér 20 éve halott - kongtak volna a súlyos szavak a sűrű hóesésben. a néni pedig halálos sikoly kíséretében távozott volna az élők sorából, jelezve, hogy a szomszédok hitével ellentétben mégsem "száradt bele a lélök".
de monhattam volna nemes egyszerűséggel ezt is:
- az Elemér szerintem még feltol pár utcát, meg belő valami jó basszúst, aztán néhány gádzsival idedönget a mergával.
esetleg:
- mégis!... ki a faszom az az Elemér, te vén kurva?! - igen, ez szerintem is egy kicsit erős.
úgyhogy minekután ezeket átgondoltam...
- nem tudjuk, hogy hol van Elemér, de biztos hamarosan itthon lesz.
azóta sem tudjuk, hogy Elemér hazaért-e, sőt azt se, hogy egyáltalán létezik-e Elemér.