hol jársz, drága Elemér?!

épp most fejeztem be a skypeolást és állapítottam meg, hogy milyen aljas célokra használja az ember a barátait - persze csak ha nagyon muszáj. egyes baráti beszélgetésekben bizonyos időszakokban törvényszerűen belesüppedünk a kétségeinkbe és ezenközben hangosan gondolkodunk. majd mintha jóbarátunkon megnyomnánk egy "vígasztalás/léleköntés/ajnározás" gombot, kimondjuk: "jaaahj... nem tudom." élőben ez még hatásosabb, akkor az ember előbb elnéz a távolba (télen a legmesszebbi sarokba) és utána hosszan, nehezen felsóhajt: "jaaaahj... nem tudom." majd lesüti tekintetét, hogy a következő pillanatba követelő reménnyel a szemében újra a barátjára nézzen. ő pedig elmondja azt, amit valójában mi is így gondolunk, de mi tőle akarjuk hallani. már-már megjön a jókedv, megjön az önbizalom, de még nem elég: "gondolod?... hááát... nem tudom." ami azt jelenti, hogy köszi, köszi, de még pár percig tudnád ecsetelni, hogy mekkora császár vagyok? és végül, amikor a ború elszállt és csapott fenekű bárányfekhők vitorláznak a májusi égbolton, még mindig játszott melankólikussággal annyit mondasz: hááát, igazán kösz, örülök, hogy te legalább így gondolod (én is kurvára így gondolom, mertél volna mást mondani, bazd meg!)... majd meglátjuk.

más

ma a havas szeged utcáit róttuk Máté-lakótársammal, amikor egy öreg néni kiszólt nekünk az egyik ablakon. félemeleti lakás volt, amiből kihajolt, nagy belmagassággal és ódon polgári bútorokkal, sárga lámpafénnyel, a nénin pedig valami hálóköntősszerű. "nem tudjátok, hol van az Elemér?" Mátéval egymásra néztünk - soha nem ismertünk Elemért. majd a nénihez fordultam.

- az Elemér? - ismételtem.

- persze, az Elemér - mondta a néni, mintha ő pelenkázott volna engem, hiszen én vagyok Elemér legrégebbi barátja, akivel a Tömörkény gimibe is együtt jártam, sőt egyetemre is együtt megyünk, ha áldott jó Elemérünknek nem olyan nehéz a feje a szerveskémiához. kb. ilyen magátólértetődőséggel mondta a néni, hogy peeersze, hááát az Elemér. eljátszottam a gondolattal, hogy erre milyen válaszokat lehetne adni. megállok, könnyel telik meg a szemem, s lassan fölnézek a nénire:

- Elemér 20 éve halott - kongtak volna a súlyos szavak a sűrű hóesésben. a néni pedig halálos sikoly kíséretében távozott volna az élők sorából, jelezve, hogy a szomszédok hitével ellentétben mégsem "száradt bele a lélök".

de monhattam volna nemes egyszerűséggel ezt is:

- az Elemér szerintem még feltol pár utcát, meg belő valami jó basszúst, aztán néhány gádzsival idedönget a mergával.

esetleg:

- mégis!... ki a faszom az az Elemér, te vén kurva?! - igen, ez szerintem is egy kicsit erős.

úgyhogy minekután ezeket átgondoltam...

- nem tudjuk, hogy hol van Elemér, de biztos hamarosan itthon lesz.

azóta sem tudjuk, hogy Elemér hazaért-e, sőt azt se, hogy egyáltalán létezik-e Elemér.