Tegnap délután régi szociológiatörténet tanáromat láttam.
Pászka tanár úr utcai osszián tarháló harcosnak öltözve csüggedten ült egy padon. Már nem láttam rajta azt a megingathatatlan imádatot a fegyelem és a tradíciók iránt. A rajnongást saját tanulmányaiért. A megvetést a diákság felé. És akárhogy kerestem, nem találtam arcán a ráncot, amely akkor mélyülhetett ároknyira, amikor bevezették a bolognai rendszert. De belül tudtam jól, ő az!
Kétségkívül kemény hivatás a Madách téri autókat kézzel lábbal a megfelelő parkoló helyek felé navigálni (s utána busás honorárium reményében várni a kiszállást a végsőkig halogató utasokat). Azonban ez a hivatás szemmel láthatóan kiölte Pászka tanár úrból a tüzet. Azt a tüzet, amelyet az szociológus hallgatók féltek, a szociológia tanszéken dolgozók pedig azért tápláltak, hogy legyen min vígadni a BTK mégoly deprimáló neonfényében.
