törékeny fiúcska ül az egyetemi folyosón szóbeli vizsgájára várva. ha nem ott ülne, tizenhatéves gimnazistának is nézhetné az ember. fakó arcán, ami a szúrós neonfényben egészen sárgás, szorongás látszik és már attól zavarba jön, ha valamelyik csoporttársának köszönnie kell. vékony ujjaival a jegyzetei szélén babrál. hamarosan rá kerül a sor: bemegy a tanárnő irodájába.
- húzzon egy tételt - utasítja a tanárnő fel sem nézve a hivatalos formanyomtatványok közül. a tanárnő hatvanas évei elején járó, nemzetközileg elismert szaktekintély. szava nemhogy a diákok körében, de a tanszéken sem megkérdőjelezhető. most vállára vetett zakóban ül, méregzöld kardigán fedi kebleit, amelyeken a diszkrétnél egy leheletnyivel harsányabb gyöngysor pihen. szemöldökét magasra emeli, miközben olvasószemüvegét a rutin és a szentlélek közös erővel tartják az orra hegyén. tolla úgy jár a nyomtatványokon, mint fonalak között a takács vetélője.
- ha tudja miről van szó, kezdheti - még mindig nem néz föl. hangjából személytelenség és fölény árad.
a fiúcska félénken nekikezd. minden szavában érezni, hogy retteg attól, hogy rosszat mond és a tanárnő megállítja. azonban mégsem ez történik. néhány mondat után megáll.
- ...és éppen ez az, amiben nem vagyok biztos, de olvastam a tanárnő cikkét erről egy folyóiratban. abban ugye azt írta a tanárnő, hogy... - konkrétumokat kerülve próbálja szóra bírni az korosódó hölgyet. tudja jól, hogy mint amikor fűrésszel menetet hánt ez ember a háncsba, csak az első néhány húzás a nehéz, de ha az meg van, utána már minden megy magától.
most először néz föl a nő, szemüvegét leveszi és elegánsan oldalratartja, szemöldöke még mindig a magasban. hezitál, hogy válaszoljon-e a kérdésre vagy visszazavarja a fiúcskát zavaros feleletébe. végül, maga sem tudja miért, válaszolni kezd. szinte azonnal betege lesz a fiú tekintetének. úgy érzi, diák még nem figyelt rá így, ember még nem itta így a szavait. kezdeti fölényessége lelkes okításba hajlik. a fiú csak bólogat. addig egymást tépdeső ujjai elválnak. egyik kézfejét a halántékának támasztja. arcán még mindig alázatos figyelem. lassan kiegyenesíti félelemtől összegörnyedt hátát, másik kezét a karfán nyugtatja, kézfeje lazán lelóg.
mikor a tanárnő kifogyna a lendületből, a fiú újabb kérdéssel piszkálja föl a tüzet. hangja már nem olyan színtelen: mintha fiatalos határozottság csengene benne, de a tanárnőnek ez most tetszik. arca kipirul. örömmel építi föl a tételt, amit az unalomig tud, de most mégis új élvezetet lel benne.
- értem - mondja a fiú, akin most már férfias határozottság, de fiatalos rugalmasság is látszik. - értem, és esetleg tudna mondani erre gyakorlati példákat is? - kérdezi tiszteletteljes érdeklődéssel.
a tanárnő szinte kapkodva kezd neki a válasznak. tudja, hogy birtokában van a tudás, már csak az okoz kellemes izgalmat, hogy mennyire lesznek kerekek és választékosak a mondatok. sikerül, és ez mámorítóan legyezi hiúságát.
- esetleg, ha néhány nevet is megemlítene... - noszogatja udvariasan, jó indulatúan, de lappangó számonkéréssel a fiú. időközben már közelebb húzódik az asztalhoz, tollat vesz kezébe és egyszer-egyszer lejegyzetel valamit. ilyenkor a tanárnő izgul, hogy vajon mit ír a fiú.
a tanárnő neveket is tud, de úgy érzi, ennyi nem elég, egy-két névhez a hozzá tartozó irodalomról is mond pár szót, helyenként idéz, de próbál sallangmentes maradni.
- azt hiszem ez rendben van - mondja most már némi fölényességgel a hangjábana fiú, aki egyre kevesebbet néz föl, jegyzeteivel van elfoglalva - a biztonság kedvéért még nézzünk bele a következő tételbe...
a tanárnő érzi, hogy amit eddig mondott, azzal nem lehet gond, de azt is tudja, hogy az utolsó lesz a döntő próba. most már némi félelem is fűszerezi hangját. a kudarc kétségbeejtő lehetősége néha rekedtre torzítja eddig határozott altját. amikor már úgy érzi, mindent elmondott, félve leviszi a hangsúlyt és vár.
a fiú jegyzetel. nem lehet tudni, hogy adminisztrál-e vagy még mindig megjegyzéseket ír, egyáltalán észrevette-e, hogy a feleletnek vége.
- nos, azt hiszem, ez volt az idei legjobb felelet, kedvesem! - az utolsó szónál végre fölnéz és elengáns, rutinos mosolyt terít szét az arcán, olyat, amilyen a deresedő halántékú tudóstanárok sajátja. a tanárnőn a stréber lányok rosszul palástolt, hiú öröme látszik. vér tódul az arcába. nem tud gondolkodni, a dícséret teljesen megrészegíti. - és most legyen szíves, küldje be a következőt - hajol vissza jegyzetei fölé a fiú.
