aktuális facebook-jótanácsok

a smiley-ról haladóknak

az internet cigicsikkje a smiley. mint ahogy a csikknek a hamutálban, úgy a smileynak is meg van a maga helye. azonban flyereken taposó nemzedékünkből hiányzik a stílusos arányérzék ezen a téren (is). nem szentelek külön bekezdést azoknak, akik előszeretettel használják a "lol" és az "XD" kifejezést, illetve smiley-t. ők visszafordíthatatlan stádiumban vannak. minden bizonnyal menthetetlenek.

fontos, hogy smiley-t tényleg csak akkor használjunk, ha nagyon muszáj vagy ha tényleg annyira jó poénnal találkozunk (utóbbi nagyon ritkán fog előfordulni). törekedjünk olyan kapcsolatok kialakítására, amiben nem szorulunk smiley-használatra. ezek az internetes kapcsolatok császárai, hiszen azt jelzik, hogy az illetővel tökéletesen megértjük egymást. azonban fontos, hogy ne siettessük ennek kialakulását, mert az beláthatatlan következményekkel járna!

következő epizódunkban a likeolásról fogunk beszélgetni...

ne feledjék mottónkat - mely kicsit ellentmond mai témánknak: egy smiley többet ér ezer mosolynál!

találkozunk a következő alkalommal. a facebook és google legyen önökkel!

...na, és vébé?

már szól a csengő, a vezető zárná az ajtót. ekkor kicsit megbillen a busz, mint mindig, amikor felszáll valaki. szóval valaki elérte – gondlom magamban és felnézek. bár ne tettem volna. már megint ő az, ezen a héten negyedszer és már az első alkalommal kifogytunk a témákból. ő se hülye, ő is tudja, hogy nem tudunk miről beszélni. ha nem néztem volna föl… miért nem tudtam tovább olvasni ezt a nyamvadt nemzeti sportot?! hát persze, ő is egyből észrevett.
- helló! - mondja, és az ő arcán is látom, hogy már előre elfáradt attól a kínlódástól, ami kívülről beszélgetésnek fog tűnni.
- szevasz! - mondom vidámkodva, de látja rajtam, hogy rohadtul nem vagyok vidám. - jól számolom? ezen a héten negyedszer?
- jól számolod - nem tudom eldönteni, hogy mennyire epésen mondja.
latolgatom a lehetőségeimet. beszéltünk már a környékről, múltkor ő vállalta be, hogy rákérdez az időjárásra, tegnap viszont én kérdeztem volt osztálytársakról. telik az idő, ki kéne találni valamit, mert ez így egyre rosszabb.
- ...na, és vébé? - kérdezem merészen, mint akinek nincs veszteni valója.
egy darabig csak néz. talán most tisztel, hogy bevállaltam egy ennyire nyilvánvalóan kamukérdést. vagy talán sértésnek veszi? de hiszen ő is tudja, hogy nincs más választásunk! tudja, hogy valahogy át kell vészelnünk ezt a tucatnyi megállót! végül rááll.
- dél-afrikában lesz. - óvatoskodik, de nem tudom eldönteni, hogy megaláz vagy tényleg ennyire hülye. még a fociról sem lehet vele beszélni?!
- na ne mondd! - zrikálom, de csak nagyon finoman és nagyon kedvesen, tudom, hogy nem vagyunk olyanban, hogy sértegessem. - és ki nyer?
- szerintem ghána.
- ghána?!
- ghána.
vagy teljesen hülye: hallotta hogy vébérésztvevő, és most gizdázni akar. vagy tud valamit.
- fejtsd ki! - követelem.
- jók a spanyolok, jók a brazilok, jók a hollandok, az olaszok se gyengék, de már kifutóban van ez a generáció - lendül neki. most már egyértelmű, hogy nem teljesen hülye és mondani akar valamit - szóval nekik újra el kell kezdeniük csapatot építeni. de szerintem ez a vébé nem az európaiakról fog szólni. afrikai csapat fog nyerni és szerintem ghána lesz az.
igaz, hogy nem kérdez vissza, de megengedem magamnak, hogy enélkül is vitába szálljak vele.
- tudod, hogy hülyeség, amit mondasz? - érzem, hogy nem veheti sértésnek, mert látja, hogy már én is lelkes vagyok. - hogy nyerhetne afrikai csapat?! az még csak-csak logikus, hogy nem európaiakról fog szólni. de ha nem európai, akkor brazil. ott is meleg van, azok is bírják a hőséget.

a busz száguld, a nap fölkel, az utasok cserélődnek. egyszerűen repül az idő.

- ...paraguay a fekete ló?! hogy jutnának az elődöntőig, barátom?! öregem, te teljesen...
- végállomás!

a lelkes mosoly egy pillanat alatt lefagy az arcunkról. úgy nézünk egymásra, mintha váratlanul intim helyzetben látott volna meg minket a másik. zavarban vagyunk. dühösek vagyunk magunkra és a másikra. eddig mindig észnél voltunk. hajnali szenvedésünk egy rituálé volt. megvolt a pontosan menetrendje, minden pillanatban tudtuk, hogy hol jár a busz, hány megállót tettünk meg, még mennyi van hátra és egy pillanatra sem felejtettük el, hogy gyűlölünk a másikkal beszélgetni.

most azonban elrontottunk valamit. méltóságunk szertefoszlott. zavartan tápászkodunk föl az ülésből, próbáljuk rejtegetni a másik előtt, hogy jót dumáltunk a fociról és így még szánalmasabb az egész.

- csáó!
- szevasz!
- na, és vébé? - visszhangzik mindkettőnk fejében gúnyosan a kérdés.