Tudod?

Mit lehet kezdeni azzal az idióta helyzettel, amikor elmondanak nekünk valamit, majd a végére odatűzik, hogy "Tudod?" Ráadásul elsősorban a kisgyerekeket hozzák ebbe a borzalmasan kényelmetlen helyzetbe. 

Emlékszem, hogy négy-öt-hatévesen mennyi fejtörést okozott, amikor a szomszéd néni fel-feltette ezt a kérdést, miután hintett valami tudásmorzsát. Én pedig ott álltam tanácstalanul, hogy most erre mit mondhatnék?! Szívem szerint nyilván ezt: "Hát eddig nem tudtam, de az imént mondtad el nekem, tehát most már tudom. Éppen ezért kicsit furcsállom is, hogy azonnyomban feltetted nekem ezt a kérdést. Mert valljuk be, ez elég szerény szellemi nívóra enged következtetni... TUDOD?!"

Ehelyett a kezeimet magam mellett lóbálva, ábrándosan bólogattam, és kielégítettem a felnőttek igényét: taníthattak nekem valamit.

Protézis Újlipótban

Már több hete történt, de csak mostanában ülepedett le az élmény főszerkesztőnk túlhajszolt elméjében. Újlipóti publicisztika.

Épp az ihletre várás kínos órái teltek (sorozatnézés, játékok cigiszünetekkel sűrűn megszakítva), amikor a "szerkesztőség" csengője megszólalt. Főszerkesztőnket groteszk nő alak sokkolta ajtónyitás után: alacsony, csámpás, szemmel láthatóan mozgássérült, csili-csálé fogsorú, erősen középkorú asszony, aki rögtön bele is fogott a csöngetés okának taglalásába.

Édesanyám elesett, idősebb mint 70, gyakran előfordul, csak most nem tud felállni, elhagyta magát. Tudna esetleg...? - Kérdezte végül az asszony.

Főszerkesztőnk előtt felderengett ködösen, hogy néhány perc múlva milyen elfuserált elcseszett helyzetben találja magát. Nem volt kedve hozzá, nagyon nem. De az is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen kérésre nem mondhat nemet. Nem mondhat nemet, mert utána nem tudna az asszony szemébe nézni, ha összefutnának a gangon (értik a kedves Olvasók: összefutni egy mozgássérülttel mennyire politikailag inkorrekt és éppen ezért milyen magasfokon szórakoztató szóvirág), nem tudna a szülei és barátai szemébe nézni, de kedvenc hobbijáról is le kellett volna mondani: tükörbe sem nézhetett volna többé.

Miközben a mozgássérült asszonnyal a falták a lépcsőfokokat a harmadik és negyedik emelet között, az asszony folyamatosan bátorította főszerkesztőnket a rá váró feladat előtt. "...Nagyon öreg már, nem is lát meg nem is nagyon hall már. Protézis van a szemében, nem fog megijedni, észre sem fogja venni..." - Főszerkesztőnkben mindezidáig fel sem merült, hogy bárki megijed bárkitől, de most már biztos volt benne, hogy ő csúnyán be fog szarni az öntudatlanul fekvő öreg hölgytől.

A szobába belépve - az előzetes bátorításnak megfelelően - egy földön fekvő és szuszogó nénit látott meg főszerkesztőnk. "Ki az, ki jött?!" - kérdezte meglepően élénken az idős hölgy. "A fiatalember a szomszédból, tessék megnyugodni, anyuka... Na, szóval arra a székre kéne feltenni" - fordult főszerkesztőnkhöz a mozzgássérült asszony, majd rögtön kiabálva vissza az anyukájához: "Anyuka, a fiatalember fel fogja emelni, tartsa magát erősen!"

Hónaljalányúlás, erőlködés, vezényszavak, jajveszékelés - ez volt az első próbálkozás. "Anyuka ne kapaszkodjon belém, mert fáj a protézisem... Tudja, acélprotézis van a karomban" - magyarázta a mozgássérült asszony. Főszerkesztőnkben ekkor már erős kisebbségi komplexus alakult ki, hiszen ő csak egy mezei kontaktlencsével érkezett ebbe a protézisgazdag társaságba, Végül inkább legyűrte magában az irigy, sértődött megjegyzést: "Jólvannahéj, nem kell itt felvágni azzal az acélprotkóval! Vágja csak a szemembe, hogy nincs protézisem. Gyerünk!"

"Anyuka, most megpróbáljuk újra, ne tessék elhagyni magát!"

Hónaljalányúlás, erőlködés, veszényszavak, jajveszékelés - másodjára sikerült, főszerkesztőnk pedig azon nyomban iszkolt, és magában leszűrte a velős konklúziót: nagyobb testi erőre és sokkal több protézisre van szüksége, ahhoz, hogy újra igazán jól érezze magát a bőrében.