Alteregó rovat: Avicii

Két napja egy esős, szürke, októberinek is beillő reggelen sétáltam egy eldugott budai utcában. Álmosan tekintgettem körbe és nagyokat szippantottam a harapnifriss levegőből. És ekkor pillantottam meg Avicii-t, amint két chiwawát sétáltatott kissé enerváltan, de a skandináv sztárdj divatnak megfelelő öltözékben.

A kép csupán illusztráció, sajnos nem sikerült egy ennyire meghitt pillanatot megörökítenem (de a képen tényleg Avicii és tényleg egy kiskutya van!)

Vallomás

Számos rajongói levél érkezett az utóbbi időben a bambuszblog szerkesztőségébe. A levelek többsége - bár ebben semmi meglepő nincs, - a bambuszblog új bejegyzéséért tüntetett. Főszerkesztőnk azonban nehéz időszakon ment keresztül.

A bambuszblog úgy áll az idő viharában, mint egy gránitból faragott dinoszauruszszobor. A világháló - vagy ahogy főszerkesztőnk nevezi, az információs szupersztráda - megtelt a gif alapú tumblr blogokkal, amelyek hihetetlen irigységgel töltik el főszerkesztőnket, hiszen nem érti, hogy kell ilyen dolgokat csinálni, de érzékeli, hogy a technikai bravúr mellett ráadásul sokkal jobbfejebbek is azok az istenverte blogok, mint a bambusz.

A bambuszblog tehát nagyjából úgy fest a blogszférában, mint egy távíró készülék a kiépülő 4G hálozatok és 240 megabites internet korában: már nem olvassák, csak nevetnek a tényen, hogy még létezik.

Azonban a bambuszblog büszke arra ahonnan jött és nem tagadja meg gyökereit. Annak ellenére sem, hogy szinte csak azok vannak neki. És visszatér. Komoly viták előzték meg a poszt születését. Ugyanis napirenden volt egy focis poszt megkomponálása, azonban a mai kattintásszám-orientált világunkban nem lehet nagyot szakítani a magyar focival. Így a bambuszblog légiónyi olvasótáborát is megtizedelné. (Végleg elvesztenénk Mátét, Rékát, Simont, Julcsit, Esztert... és... még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Így hát a szerkesztőség úgy döntött, hogy egy őszinte momentummal kedveskedik kiéheztetett, mohó táborának.

Főszerkesztőnk nagyjából négy napja hallotta először Kasza Tibor Vallomás című remekét, és azóta dúdolja. Küzd ellene, próbál nevetni rajta, azonban alkalomról alkalomra rá kell döbbennie, hogy szereti ezt a számot, kicsit menőnek érzi magát, amikor hallgatja. Valahogy úgy menőnek, mint amikor a VIP slágerének basszusa átjárta 20 kilós testét az alsótagozatos sulibulikban. A rímek vagányul hangzanak... hiszen rímelnek! Az egyszerű, romantikus szöveg pedig magával ragad. És máris kész az élmény, amit titkolni kell a világ elől vagy eljátszani, hogy igazából röhögünk az egészen. Pedig ha a világ belelátna főszerkesztőnk nagy szívébe, ott látná, ahogy könnyes szemmel, sikongatva ugrál egy Kasza Tibi koncerten.

Nem vicc.