foréjn hjumor

a bejegyzés népnevelő szándékkal és némi irigységtől vezetve születik épp.

fontos, hogy méltosággal értsünk meg egy-egy viccet. létező jelenség ugyanis, hogy ha egy angol nyelvű poént hallanak egyesek és ráadásul értik is a viccet, olyan eufória lesz rajtuk úrrá, hogy képtelenek fékezni magukat. (a bambuszblog csapata hisz az anyanyelv monopóliumában, ezért nekik személyes tapasztalatuk nincs a téma kapcsán.)

a jelenség lényege, hogy nem a vicc milyensége miatt fokozódik a hahota, hanem kizárólag azért, hogy az illető demonstrálja - ilyen indirekt rávezetéssel -, hogy ő bizony tud angolul, mitöbb, akár szellemesebbet fordulatokat is be tud fogadni idegen nyelven. tudja hát ezt meg ország, világ, de legalábbis 25 méteres körzetben mindenki.

olyan ez, mint mikor a kisdiák tudja a választ és majd kiesik a padból, nyög, nyűszít, vinnyog, csak hogy a tanár észrevegye, hogy ő bizony tudja a választ.

figyeljünk hát oda mozikban eredeti nyelven játszott filmek vetítésekor, intellektüell(nek tűnő) CEU-s társaságokban, angolba forduló munkahelyi bulikon, konferenciákon, hogy méltósággal viseljük nyelvtudásunkat.

valami eltörött

valamikor a 90-es években történhetett. mintha hideg ólmot öntöttek volna a gyomromba. anyukámmal sétáltam és szóba került a várva várt nyári szünet. olyan korba érhettem, amikor a világ átfogóbb összefüggéseit megérti egy fiatalember. mint, hogy a busz tovább közlekedik annál, mint amennyire nekem szükségem van. vagy, hogy a csapvizet nem érdemes a végtelenségig folyatni, mert pénzbe kerül.

szóval ekkor számoltam ki, hogy a nyári szünet nyamvadt két és fél hónapig tart, miközben - ez se volt régi info - egy évben tizenkettő van. aránytalan, vérlázító, gusztustalan. szóval sokkal kevesebb szabadidőm lesz, mint amennyiben muszáj lesz dolgokat csinálni?! hol marad az egyensúly, a harmónia, a szimmetria, kérdeztem más szavakkal, de határozott szemrehányással anyukámat, aki nem érezte, hogy mit kéne reagálni, mert azzal egészítette ki a nagy ahapillanatot, hogy a felnőtteknek csak két szabadságuk van egy évben.

szédelegve, sípoló füllel, sokkos állapotban tettem meg a séta további részét. ez a pillanat - így visszatekintve  - meghatározta életem hátralévő részét.

onnantól kezdve ugyanis mindent megtettem azért, hogy - ha csak magányos harcosként is - de kicsit szelidítsek ezen az aránytalanságon. ennek lett az az eredménye, hogy a szabadidőbemet, amit például sorozatok sokadszori megnézésével töltöttem, csak pillanatokra zavarta meg valami értékteremtőnek becézhető tevékenység, pl. érdemi, szisztematikus, koncentrált, felelősségteljes munka.

az élet folyását mindig a szabadidők távolságának viszonylatában vizsgáltam és tartottam számon. a "munka" (nevezzük most így) olyan marginális szerepet töltött be az életemben, hogy valójában csak szabadidő és szabadidő közti különbségekben értelmeztem a világot. pl.: mennyi szabadidőt kell még elbasznom, hogy végre olyan szabadidő következzen az idő folyásában, amire várok. így alakult ki, hogy a kevésbé élvezetesnek elkönyvelt szabadidőket éltem meg munkának.

egészséges hozzáállásomról az is sokat elmond, hogy huszonévesen rettentően vártam a nyugdíjat. viszont tudtam - illetve többen beszélték -, hogy a nyugdíjas évek akkor igazán jók, ha az ember kap ingyen pénzt ahhoz, hogy szabadidejét tartalmasan tudja eltölteni. ehhez pedig dolgozni kell. ez nyomasztott engem nagyon, hiszen ha nem dolgozom, akkor igazságtalan módon, társadalmunk egyik legkomolyabb hiányosságaként nem kapok (annyi) ingyen pénzt. ez pedig annyira rámtelepedett, hogy néha ki sem akartam kelni az ágyból. így tehát minden tökéletes volt: ha csak apró csepp is voltam a tengerben, mégis egy kicsit sikerült az egyensúly felé billentenem a világot.

de most valami elromlott.