dobhártyám immunrendszere

háromfős, looser-ttk-s lánytársaság áll a pult mellett. közülük kettő kezében üres, egy kezében pedig még teli felespohár. "naaa, húzd már le, meg sem érzed... naaa, ne rontsd el a csajos estét!" a pultnak támaszkodva vártam volna a szórakoztató folytatást, de ekkor elkezdődött a koncert. a szote klub egy aprócska szórakozóhely, a hangerő mégis olyan volt, mintha az egész hajógyári szigetet, vagy ha már sziget, egész madagaszkárt akarták volna behangosítani. a basszus rojtosra szaggatta a ruhámat, cserébe viszont a balkan fanatik énekesnője időről időre  mosolyt csalt az arcomra. az első perctől fogva teljesen világos volt, hogy a csaj nem százas, nem teljesen ura a mozdulatainak. egyszerre produkálta az epilepszia és a kezdődő skizofrénia külső tüneteit, de a hangjával nem volt gond és tulajdonképpen tökéletesen eljátszotta a ráosztott szerepet.

négy korsó sör nagyon kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ne vegyem észre, hogy épp az "egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz" rigmusra koptatom a parkettet. amint ezt konstatáltam, önirónikus mosoly terült szét arcomon, és újult erővel folytattam a dülöngélést.

néhány szám feelingje messzebbre repített, mint bármely balkáni ország. sokkal inkább éreztem magam egy tizenkilencedik századi underground apacs buliban, ahol nem stoppolják a békepipát.

a koncertre megérte elmennem. egyrészt láttam egy megszelídített medvét (130 kilós hústorony), amint olyan mozdulatokkal táncol, mintha egy napfényes réten nyúlna bolyhos mancsaival a súlytalan pillangócskák után. másrészt az estével kapcsolatos nyálas vágyaim kielégíttettek, amikor ráadásszámként végre felcsendültek a "ha te tudnád, amit én" dallamai.

egyedül dobhártyám tett szemrehányást a fent említett túladagolás miatt.

bambusz-skála besorolás: 7,28