Tavaly már leírtam... De a 2010/2011-es tél után (nagyon-nagyon rossz kisfiú voltál, nagyon-nagyon meg kell, hogy büntesselek!) úgy érzem, hogy meg ér még egy égig magasztaló posztot ez csodálatos évszak.
Észre sem vesszük, hogy az üres ágak lassan kirügyeznek és lombba öltöznek, hogy az éles, hideg, a fagyos szelek napról napra szelídülnek tavaszba, hogy onnan a május ugyanolyan észrevétlenül virágozza nyárba magát. Pedig észre kell venni és köszönetet mondani a tavasznak és nyárnak, hogy ember emlékezet óta veszik a fáradtságot, és évről évre rendbe hozzák azt, amit a tél végérvényesnek tűnően elsöpört.
Voltak idén téli napok, amikor csak álltam a megállóban és tehetetlenül néztem, ahogy 4 órakor színlelt jókedvemmel a kezében a domb mögé bukott a nap. Minden képzelő erőmmel sem tudtam elhitetni magammal, hogy lesz még valaha nyár. Abban a pillanatban bármit megadtam volna érte, hogy levehessem a kabátom, elfelejthessem a papírzsebkendőket, nap égethesse a bőrömet és izzadhassak már a hideg zuhany utáni első minutában. De tudtam, hogy ez elérhetetlenül távoli. Megígértem magamnak, hogy ha eljön a kánaán, megköszönöm és úgy megbecsülöm, mint még soha!
És most tessék: ott állok, ugyanabban a megállóban. Tíz felé jár az óra, és még látom az ég alján a nap utolsó fényeit. A fák, amik télen dermedt, csupasz ágakkal diregtek a szürke fagyban, most csak nemes egyszerűséggel élnek. Zöldek és susognak. Az utcalámpa fénye is más: barátságos, sárga, hívogató. A levegő megtelik porral, amit a forró beton az éjszakába köhög. A por összekeveredik a hazafelé igyekvők verítékével, de ezt is csak azért, hogy még nagyobb élvezet legyen lezuhanyozni és tisztán várni az ígéretekkel teli holnapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése