Mókuskerékből

Valószínűleg mindig így jön: alattomosan és észrevétlenül. Az ember először úgy érzi, összement, aztán kicsit megszőrösödik, megnőnek a metszőfogai, hegyesek lesznek a fülei, ijedten kapkodja a fejét, míg végül köré nő egy óriási kerék, amiben nap, mint nap lélekszakadva rohan, hogy a nap végét ugyanott fejezze be, ahol elkezdte.

Sötétben indul és sötétben is ér véget. A kelés és a fekvés között nincs változás, a napok nem hoznak újat. Lassítani nincs esély, kiugrani veszélyes, a vészféket meghúzni tilos. 

A délbe hajló ébredések, áthenyélt délutánok, másnaptalan tivornyák mind a múlt ködébe vesznek. A teendők tornyosulnak, kavarognak és néha összeállnak, hogy megformálják a szavakat: nesze neked önállóság, nesze neked felnőtté válás, nesze neked felelőség. Kellett? Viseld!

Csak nézek ki a nagy pörgő kerékből szédülten. Keresem a barátaimat, akik fel-feltűnnek elmosódva a kinti világban, de ők nem látnak engem, nem hallják a hangom és nem tudhatják, hogy szomorúan vágyakozom és hitehagyottan kántálom magamnak: lesz még egyszer felhőtlen nyarunk!