az ötödik évszak

tökéletesen tiszta ma a levegő. a várból egészen közelinek tűnt a széchenyi-hegy, a megyeri híd, a lágymányosi híd és még a váci bánya is. az egész város kiterült előttem. az volt az érzésem, hogy karnyújtásnyira van minden és ha akarnék, mint egy terepasztalra benyúlhatnék a bazilikához vagy a rakpartra és azt a szirénázó mentőautót áttehetném a túlpartra vagy akár épp oda, ahová tart.

új évszak van születőben. semmihez sem hasonlítható beteg hangulatkavalkád, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e. úgy sütkéreztem a teraszon, mint tavasszal vagy szeptember utolsó meleg napsugaraiban. közben alattam egy árnyékos részen az utolsó hófolt olvadt gyászolva a megcsúfolt decembert. két apró rovar pedig úgy táncolt a napfényben a csupasz ágak között, mint egy őszváró augusztus végi délutánon. az avarban egy rigó kapirgál, a magasból pedig téli varjúkárogás száll alá, közben pedig az egész környék olyan tétován nyugodt, mint egy júliusi hétvégén. a kert kővel kirakott ösvényének a végén pedig talán már a tavasz áll türelmetlenül, de kicsit megilletődve: tényleg jöhetek végre?... bullshit! lesz még itt hideg, hó, latyak és jég, mielőtt megjönne az igazi tavasz.

helyzetek, amik csak képzeletben adatnak meg

van egy csomó olyan szitu, amit át szeretnék élni, de többhöz egy egész életet föl kéne áldozni, azt viszont nem biztos, hogy szeretném.

(nem sorrendben)

1. A katona

egy amerikai B52-es pilótafülkéjében US Army-s pilótahacukában feszítve a fejemfölött lévő műszerfalon ügyködve:
-alpha tango bravo... kismadár hívja alphavezért!... (az alpha, tango, bravo, és az alphavezér szavak kiejtése miatt már önmagában megéri katonának lenni. iszonyú vagány!)

2. A sportoló

a bajnokok ligája hivatalos paravánja előtt fapofával és minden átélés nélkül nyilatkozom a döntőben lőtt győztes gólomról:
- sokat jelentett, hogy 19 évesen megkaptam a csapatkapitányi karszalagot. éreztem, hogy ez egy különleges este lesz, éreztem, hogy ma különösen jól fog menni a játék. amikor 1-1-nél megkaptam a labdát, tudtam, hogy nem lőhetem el azonnal... egy testcsellel elküldtem a védőt, amikor pedig eltaláltam a labdát, éreztem, hogy a kapus nem érhet oda. visszanéztem a bíróra, hogy tényleg érvényes-e a gólom, az utána történteket már nem tudom szavakba önteni (még mindig olyan hangsúllyal, mintha egy szendvics elkészítéséről beszélnék). 95 000 ember örült velünk együtt. katartikus élmény volt! - itt érződik, hogy a katartikus szót életemben először a menedzseremtől hallottam két perccel ezelőtt.

3. A félisten

első randi, a lány miután elmondta, hogy ő irodai asszisztens egy sörgyárban, de élete végéig szeretne eljutni a HR osztályra, visszakérdez: "és te? mit csinálsz?"
- oh, én egyáltalán nem vagyok olyan izgalmas, mint te... mit is mondhatnék... nyáron egy hátizsákkal bejártam európát, aztán hazajöttem, negyedszer válaszottak meg az egyetem év diákjának. hétfőnként fokozottan hátrányos helyzetű fogyatékos gyerekeknek tartok képzőművészeti szakkört, keddenként ketrecharc eddzésre járok, szerdánként egy 112 éves néninek olvasok fel franciául és spanyolul, csütörtökön sziklát mászok, péntekenként a miskolci kutyás mentőknek segítek kutyákat betanítani, a szombat csak az enyém: 6 órán át jógázom a kertben, ha esik, ha fúj, aztán füstölőkkel és gyertyákkal telerakott fürdőszobámban meditálok egy tejjel és mézzel töltött kádban. vasárnap pedig a memoárjaimat írom. de nem untatlak tovább, most mesélj magadról te!

4. A kutató

a galapagos-szigeteken egy forgatócsoporttal állunk a dzsungel közepén. 45 fok van és a délutáni zivatarra várunk, de ekkor megmozdul valami a levelek között:

-...lehet, hogy ő lesz az - lihegem izzadva a szafarikalapom alatt - még soha senki nem látta. óvatosnak kell lennünk, ha igaz, amit a helyiek mondanak, akkor ez a bestia 170 méter hosszú és 750 tonna (az ilyen ismeretterjesztő természetfilmekben mindig akkora számokat kell használni, hogy a néző már ennek hallatán úgy leizzadjon, mint ahogy a kutatók a 60 fokos trópusi őserdőben). - végül megtaláljuk, lemérjük és a megkötözött állat mellett még jobban leizzadva állok, miközben megpaskolom a bestia hatméteres pofacsontját - csodálatos! nem adta magát olcsóny a kislány... most föltesszük rá a jeladót és útjára engedjük.
(a bejegyzés valószínűleg bővülni fog)

*

egy hete úgy esett a hó, hogy még a repülők is elakadtak a légifolyosókon, és úgy tűnt, már soha nem lesz se tavasz, se nyár. télen ez a dolgok rendje. ez lenne. ehhez képest most már csak egy-két magányos hófolt árválkodik az őszi avaron, a városban pedig néhány fekete, sós sárdomb áll a zebrák és járdaszigetek mellett, amiket már a legnagyobb jóindulattal sem lehet hókupacnak becézni. karácsony másnapján 18 fok van és esik az eső.

mi van akkor, ha az ember elgaloppírozta magát? ha önhitt lett, elhitte, hogy róla szólnak a dolgok ezen a helyen, de tévedett? hogy ha az a bizonyos feljebbvaló nem is neki csinálta ezt a gömbölyű csodát? ha csak statiszták vagyunk? úgy értem mi van, ha igazából mrs. földanya valami rossz fát tett a tűzre, amiért büntetésül megkapta az embert? hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy az ember a bolygó elrákosodása (már Smith ügynök is megmondta), és végül a rák saját magát fogja sugárkezelni és a büntetésnek vége lesz, már csak föl kell épülni a betegség után.

ettől még úgy gondolom, hogy az ember egy valódi csoda és embernek lenni hihetetlen ajándék. arról nem is beszélve, ha az ember csupa nagybetűvel EMBER a talpán. nincs annál jobb, mint amikor jól akarjuk érezni magunkat és sikerül. a boldogság létezik még akkor is, ha biokémiailag definiálható, ha leírhatjuk, hogy empirikus megfigyelések alapján, amikor valaki azt mondja, hogy most Jó, akkor x és y nagyobb koncentrációban található meg a szervezetében. mégis létezik a boldogság, mert nem csak annyit érzünk, hogy jóllaktunk, kielégültünk vagy kellemesen cirógat a júliusi kánikulában egy frissítő szellő, hanem képesek vagyunk reflektálni erre, és megbecsülni ezeket és Boldognak lenni, Embernek lenni.

hol jársz, drága Elemér?!

épp most fejeztem be a skypeolást és állapítottam meg, hogy milyen aljas célokra használja az ember a barátait - persze csak ha nagyon muszáj. egyes baráti beszélgetésekben bizonyos időszakokban törvényszerűen belesüppedünk a kétségeinkbe és ezenközben hangosan gondolkodunk. majd mintha jóbarátunkon megnyomnánk egy "vígasztalás/léleköntés/ajnározás" gombot, kimondjuk: "jaaahj... nem tudom." élőben ez még hatásosabb, akkor az ember előbb elnéz a távolba (télen a legmesszebbi sarokba) és utána hosszan, nehezen felsóhajt: "jaaaahj... nem tudom." majd lesüti tekintetét, hogy a következő pillanatba követelő reménnyel a szemében újra a barátjára nézzen. ő pedig elmondja azt, amit valójában mi is így gondolunk, de mi tőle akarjuk hallani. már-már megjön a jókedv, megjön az önbizalom, de még nem elég: "gondolod?... hááát... nem tudom." ami azt jelenti, hogy köszi, köszi, de még pár percig tudnád ecsetelni, hogy mekkora császár vagyok? és végül, amikor a ború elszállt és csapott fenekű bárányfekhők vitorláznak a májusi égbolton, még mindig játszott melankólikussággal annyit mondasz: hááát, igazán kösz, örülök, hogy te legalább így gondolod (én is kurvára így gondolom, mertél volna mást mondani, bazd meg!)... majd meglátjuk.

más

ma a havas szeged utcáit róttuk Máté-lakótársammal, amikor egy öreg néni kiszólt nekünk az egyik ablakon. félemeleti lakás volt, amiből kihajolt, nagy belmagassággal és ódon polgári bútorokkal, sárga lámpafénnyel, a nénin pedig valami hálóköntősszerű. "nem tudjátok, hol van az Elemér?" Mátéval egymásra néztünk - soha nem ismertünk Elemért. majd a nénihez fordultam.

- az Elemér? - ismételtem.

- persze, az Elemér - mondta a néni, mintha ő pelenkázott volna engem, hiszen én vagyok Elemér legrégebbi barátja, akivel a Tömörkény gimibe is együtt jártam, sőt egyetemre is együtt megyünk, ha áldott jó Elemérünknek nem olyan nehéz a feje a szerveskémiához. kb. ilyen magátólértetődőséggel mondta a néni, hogy peeersze, hááát az Elemér. eljátszottam a gondolattal, hogy erre milyen válaszokat lehetne adni. megállok, könnyel telik meg a szemem, s lassan fölnézek a nénire:

- Elemér 20 éve halott - kongtak volna a súlyos szavak a sűrű hóesésben. a néni pedig halálos sikoly kíséretében távozott volna az élők sorából, jelezve, hogy a szomszédok hitével ellentétben mégsem "száradt bele a lélök".

de monhattam volna nemes egyszerűséggel ezt is:

- az Elemér szerintem még feltol pár utcát, meg belő valami jó basszúst, aztán néhány gádzsival idedönget a mergával.

esetleg:

- mégis!... ki a faszom az az Elemér, te vén kurva?! - igen, ez szerintem is egy kicsit erős.

úgyhogy minekután ezeket átgondoltam...

- nem tudjuk, hogy hol van Elemér, de biztos hamarosan itthon lesz.

azóta sem tudjuk, hogy Elemér hazaért-e, sőt azt se, hogy egyáltalán létezik-e Elemér.

ömlengések

hírek: magas a duna, alacsony a tisza, újra álványozzák a parlament (spróljunk a tárgyragokkal!).

örüljek vagy szomorkodjak, hogy ismét van szívügynek nevezhető az életemben? most inkább nem örülök. a helyzetet így is leírhatom: két hetes próbajátékon vettem részt, tétmeccsen ugyan nem léptem pályára, de tetszett a közeg, jól megértettük egymást a fiúkkal. a körülmények ugyan nem voltak nyugatiak, de panaszra nem lehetett okom. úgy éreztem, hogy nem lógok ki a csapatból, de a végső döntés természetesen a menedzser kezében van. a gond csupán az, hogy egyelőre még mindig csapat nélkül vagyok és sok dologra kell koncentrálnom, azonban a küszöbön álló igazolás elvonja a figyelmemet, viszont az új év előtt nem várható döntés az ügyemben.

úgy érzem, hogy csapat nélkül sem rossz az élet, és megszoktam már az itteni közeget, tehát a legiazolással járó utazgatásnak egyáltalán nem örülnék. jó, hogy magam rendelkezem az időmmel és legfeljebb alkalomadtán kell egy-egy személyiedzőhöz alkalmazkodnom. a labda másik oldalán viszont ott van, hogy jó lenne végre egy csapathoz tartozni, hiszen az biztonságot ad, többen könnyebb átvészelni a szezonokban felmerülő hullámvölgyeket és a téli-, nyáriszünetben sem puhul el az ember, hiszen muszáj alapozni.

megint tél lett. az utóbbi években úgy érzem, hogy komolyan drukkolni kell, hogy a természet még kifacsarjon magából valami természeteset, valami évszakokra emlékeztetőt. aztán ennek gyakran az a vége, hogy egy rigófüttyös tavaszi november után kirdukkolok egy -20-as decembert és nagy párafelhők kíséretében sziszegem az északi szélbe, hogy mekkora ökör vagyok: ha úgy kellett az igazi tél, hát nesze b... meg!

elképesztő, hogy mennyire lehangolóan tud kinézni ilyenkor a táj, de mégis szép! még a margit híd szétcseszett valójában is van valami szép, ahogy a szétaprózott betonból gyászosan előtkeregnek a meghajlott, rozsdás vaskígyók. az egész hidat valami reménytelenül szürke por lepi és valódi csodának hat, hogy a posztapokaliptikus építményen hús-vér emberek dolgoznak, hiszen még csak egy éve, hogy nukleáris robbanás perzselte föl a várost!

van valami szép a hideg reggeli napfényben elnyúló gyárkémény-füstökben is. a szmogos köd alatt méltóságteljesen kúszó dunában is. budapest szép az összes szemetével, mocskával és sebével együtt!

csapongás

hírek: elszívtam egy szivarkát, messi lett az aranylabdás, sikerült végre rendesen beágyaznom.

facebook freak lettem. szerencsére most sikerült egy standard aktivitást hoznom az előző hipper aktivitással szemben. minden napom fb-vel kezdődik és azzal is ér véget. ki-ki közé gondolhat amit akar.

a hétvégémet szegeden töltöm. suncity nem mutatja legjobb arcát. olyan, mintha az örök november városa lenne. konstans szürkeség - egészen fél ötig, onnantól kezdve feketeség. a szobám nyáron is sötét, így a depresszió ellen immunis vagyok, de ettől függetlenül azért meg tudom állapítani, hogy szar idő van! semmit nem lehet csinálni kint. igaz, hogy amikor a TIK felé bóklásztam három tíz év körüli gyerek azzal játszott, hogy ki tudja lelökni a másikat a "domb" tetejéről. ők nem fáztak. egyikük megkérdezte, hogy "elnézést, mennyi az idő". mivel nem utcagyerekek voltak, ezért kicsit kihúztam magam - "ezek a kölkök magáznak engem (és nem az órámat akarják elvenni)" - majd mondtam, hogy háromnegyed egyet mutat a telefonom. órám már nincs bő három éve. de ezt már nem mondtam nekik.

mit várhattunk a Debrecentől, amikor itthon is elpicsáztuk a Levszkit? az az érdekes helyzet állt elő, hogy nekünk tulajdonképpen a selejtező-sorozat végéig tartott érdemben a BL. a Fradi csoportköre óta addig tartott minden magyar csapatnak elvben és gyakorlatban egyaránt. most azonban külön kellett választani a kettőt.

a liverpooli meccsen még mutatkozott némi remény a jövőt illetően: "ha az anfielden csak 1-0-ra szopunk jó játékkal, akko' itthon elkapjuk a Fiót! hö!" aztán jött a lyoni droid sereg, ami tétmeccsen nem hibázik, a kötelezőt pedig mindig hozza (0-4). felmerült a kínos kérdés, vajon nem csak pont, hanem gól nélkül is zárjuk csoportot? a Fiorentina ellen Rudolf győzelmi tort ült az olaszok védelme fölött, azonban Mutuék még nagyobbat ültek (3-4). Firenzében ismétlés (2-5). itthon a gyengélkedő 'pool ellen 0-1.

tudtuk, de bizonyságot nyert, hogy dimenziók választják el a (mindenkori) magyar bajnokot Európától. amíg gondot jelent a ziccerek kihasználása (Coulibaly), amíg pontrúgások után képtelenek vagyunk felszabadítani, amíg nem bírjuk ki az első negyedórákat, amíg nem tudunk passzolni és rendre 30-35%-os labdabirtoklást tudunk csak produkálni, addig csupán a selejtező körig játszanak magyar csapatok olyan meccseket, amelyeken valóban érdekeltek.