Szerda este fél 8 van. Öltönyben, nyakkendőben állunk régi barátunk lakása előtt, majd lendületesen a csengő felé nyúlunk és rövid, határozott jelet adunk vele: megérkeztünk. Nem rég tudtuk meg barátunkról, hogy a több évi gyakornokság és azzal járó mélytorok után végre teljes állást kapott egy multinál. Közös ismerősünk, legyen mondjuk Timi, elkottyantotta nekünk, hogy régi barátunk, legyen mondjuk Joci, nettó 370-et kap előző hónap óta.
Joci végre ajtót nyit. Arcán meglepettség látszik, amit rutinosan nem veszünk észre.
– Szervusz Gézám, hát te? – Kérdi nem túl nagy lelkesedéssel.
– Erre jártam – hazudjuk az arcába – gondoltam rátoknézek, úgyis olyan rég beszéltünk.
A mondat végén már az előszobában állunk.
– Cipő, ugye maradhat? – Kérdezzük miközben körbe nézünk a konyhában. – Ejha, itt aztán sokminden megváltozott, Jocikám. Mindig volt mosogatógépetek? És az minigrill... Na, kezdtek egészen kikupálódni, örülök, cimbora. – Még mindig nem nézünk rá, helyette aktatáskánkat helyezzük a konyhaasztal mellé, majd a szék támlájára terítjük zakónkat.
Joci zavartan áll mackójában, vakarja bő, otthoni pólója alá nyúlva a derekát.
– Megkínálhatlak valamivel, kérsz enni, inni valamit? – Kérdezi kelletlenül.
– Mid van? – kérdezünk vissza irritáló vidámsággal, de még mindig gátlástalanul vizsgálva a berendezést.
– Sört tudok adni, vizet, talán van még egy kis narancslé is, Katinka pedig főzött még tegnap valami csirkét párolt zöldséggel.
– Nem túl olajos?... Na mindegy, kérek. Mellé egy sört és narancslevet is... Tudod, jobb, ha iszom mellé valami savasat is. – Mondjuk miközben épp a konyhaasztalt kopogtatjuk alulról, nagy szakértelemmel figyelve a hangját. – Na, de mesélj már mi van veled, hallom, már nem lótifuti vagy, van rendes melód! – Az utolsó szónál végre ránézünk.
Joci még mindig vakarózva áll, látszik, hogy nem igazán hiszi el, hogy tényleg beállítottunk hozzá és most még ki is kell szolgálnia minket. Ha eddig nem lett volna számunkra világos, mostanra egyértelművé vált, hogy Joci kevés dologra vágyik kevésbé, mint hogy velünk töltsön el egy estét, ráadásul épp a saját lakásában.
– Igen, hát van – mondja kedvetlenül.
– Mi az, hogy „Igen, hát van”?! Hát ez remek! Találkoztam Timivel, mondta, hogy felvettek teljes állásba. Azért ez nem egy rossz hely, hallottam egyik haveromtól, hogy csak egy éve dolgozik ott a csaja, de már 450 nettót szakít. Nálad mi a pálya?
– Áh, én annyit nem... Kérsz rá sót?
– Mi? Ja, nem, hagyd csak. Szóval mennyi az annyi, Jocikám?
– Jajj, ne már, leesett a hús – ügyetlenkedik.
Felpattanunk, odaugrunk, felkapjuk a húst a földről és miközben megmossuk, őt nézzük. Joci ott áll tőlünk harminc centire és tétován birizgálja a megmikrózott kaját.
– Szóval mennyit kapsz?
– 350-et. – Mondja megadóan.
– Neeem mondod. Nettó vagy bruttó?
– Nettó. – Mondja szinte szégyenkezve és enyhe félelemmel az arcán.
– Öcsééém! Hát te aztán... Na, gyere, üljünk le! – Kínáljuk hellyel a saját konyhájában.
Letesszük magunk elé a zöldséges csirkét, sört, narancslevet és elkezdünk enni. Joci szemlesütve hallgatja, ahogy csámcsogva termeljük be, amit barátnője, Katinka készített. Nagyjából hat perc kell, hogy az emberes adag után csak egy-két nagyvonalúan lerágott csont és három szem borsó maradjon, a sör és narancslé után pedig egy udvariasnak szántan lefojtott böfögés.
– Isteni volt, Katinka még most is nagyon érti. Ilyenkor mindig összeáll a kép... Mert azért valljuk be, nem egy nehéz bombázó a csaj. De még csak felderítő drón se. – Miután kihahotáztuk magunkat és a kelleténél kicsit jobban vállon veregettük Jocit, folytatjuk. – Na, akkor vágjunk bele!
Joci arcán értetlenség tükröződik, azonban ez minket egy pillantra sem zavar meg. Aktatáskánkat kipattintva mappát veszünk elő, abból pedig sok oldalnyi dokumentumot. Joci szeme csak annyit csíp el az első oldalból, hogy „Jövedelem átruházási nyil...”, azonban mielőtt tovább olvashatná, már lapozunk is az első oldalra.
– Nem is tudod, mennyi örülök, hogy megkaptad végre ezt az állást! – Tódítjuk vidáman, s nyelvünket megnyálazva fordítunk a következő oldalra, arcunkon látszik, hogy megtaláltuk, amit kerestünk. – Na itt van: akkor kezdem. 2000-ben ismerkedtünk meg a gólyatáborban, gondolom emlékszel, hogy amikor hányingered lett a buszúton, én szóltam Rackainak, hogy meg kéne állnunk, különben taccsolsz. A második napon honvágyad volt, odaadtam a telefonom, hogy írj egy sms-t...
– A Tamás telefonját adtad oda és ő nem is tudott erről, sőt én sem tudtam, hogy az övé – tiltakozik Joci értetlenkedő ketségbeessel – és egyébként is, mi ez a papír és miért írtad ezeket össze?!
– Eljutunk oda is, ne aggódj, hadd mondjam tovább – csitítjuk émelyítő nyugalommal. – Szóval a golyatáborban még adtam egy csokit és a szalonnasütésnél is engedtem, hogy az enyémre csöpögtess. Itt van 2001: beszóltam helyetted annak a szőke 9-dikesnek, aztán megvereggettem a vállad, amikor a Nóri miatt búsultál, tudod, akivel összejöttem. Volt még egy poénom is matek órán, amin nevettél, pedig eléggé rossz kedved volt, de én kihúztalak belőle. És máris jön 2002: segítettem a papírgyűjtésnél elhozni az újságokat tőletek, anyukádat pedig megdícsértem, hogy milyen finom uzsonnákat csinál neked. 2003: adtam neked három szál cigit a sulibulin, és engedtem, hogy less rólam törin. 2004: hoztam neked füvet Amszterdamból és elmondtam, hogy smárolj Katinkával, hogy belédszeressen... No, figyelj, sorolhatnám még. A lényeg, hogy osztottam, szoroztam és arra jutottam – bár ezt mindketten régóta tudjuk -, nélkülem nem tartanál ott, ahol most vagy. Szerintem, ha azt mondom, hogy 40-60, akkor még jófej is voltam... Ide, és ide kérnék egy gyors aláírást és már itt sem vagyok.
Joci arcára egész idő alatt egyre inkább kiült a félelemmel vegyes döbbenet, látszik rajta, hogy nem hiszi el, hogy ez történik vele. Monológunk közben elvesztette realitásérzékét és komoly fejtörést okoznánk neki, ha most megkérdeznénk tőle, hogy ébren van vagy álmodik. Mi ezzel szemben elemünkben vagyunk, pupillánk kitágul, nem pislogunk, csak forszírozzuk Jocit, akinek a kezébe az előző pillanatba adtuk tollunkat, most pedig mutatóujjunkkal a helyet mutatjuk, ahová a szignót várjuk. Joci megbabonázva közelíti a hely felé a kezét, majd megindul a toll a papíron és egy pillanat múlva már ott díszeleg az aláírása.
– És akkor még ide kérnék egyet – lapozunk azonnal a következő oldalra.
Joci megismétli a mozdulatot. Szélsebesen csomagolunk, csattan az aktatáska, vállunkra simul a zakó. Kezünk búcsúzóul még egyszer landol Joci vállán, aki ettől felocsúdik. De már későn, hisz az ajtó árván, üresen nyikorog, mi pedig az utcán lendülünk előre, hogy fél 9-re átérjünk Csabához, akit nem rég léptettek elő.
– Neeem mondod. Nettó vagy bruttó?
– Nettó. – Mondja szinte szégyenkezve és enyhe félelemmel az arcán.
– Öcsééém! Hát te aztán... Na, gyere, üljünk le! – Kínáljuk hellyel a saját konyhájában.
Letesszük magunk elé a zöldséges csirkét, sört, narancslevet és elkezdünk enni. Joci szemlesütve hallgatja, ahogy csámcsogva termeljük be, amit barátnője, Katinka készített. Nagyjából hat perc kell, hogy az emberes adag után csak egy-két nagyvonalúan lerágott csont és három szem borsó maradjon, a sör és narancslé után pedig egy udvariasnak szántan lefojtott böfögés.
– Isteni volt, Katinka még most is nagyon érti. Ilyenkor mindig összeáll a kép... Mert azért valljuk be, nem egy nehéz bombázó a csaj. De még csak felderítő drón se. – Miután kihahotáztuk magunkat és a kelleténél kicsit jobban vállon veregettük Jocit, folytatjuk. – Na, akkor vágjunk bele!
Joci arcán értetlenség tükröződik, azonban ez minket egy pillantra sem zavar meg. Aktatáskánkat kipattintva mappát veszünk elő, abból pedig sok oldalnyi dokumentumot. Joci szeme csak annyit csíp el az első oldalból, hogy „Jövedelem átruházási nyil...”, azonban mielőtt tovább olvashatná, már lapozunk is az első oldalra.
– Nem is tudod, mennyi örülök, hogy megkaptad végre ezt az állást! – Tódítjuk vidáman, s nyelvünket megnyálazva fordítunk a következő oldalra, arcunkon látszik, hogy megtaláltuk, amit kerestünk. – Na itt van: akkor kezdem. 2000-ben ismerkedtünk meg a gólyatáborban, gondolom emlékszel, hogy amikor hányingered lett a buszúton, én szóltam Rackainak, hogy meg kéne állnunk, különben taccsolsz. A második napon honvágyad volt, odaadtam a telefonom, hogy írj egy sms-t...
– A Tamás telefonját adtad oda és ő nem is tudott erről, sőt én sem tudtam, hogy az övé – tiltakozik Joci értetlenkedő ketségbeessel – és egyébként is, mi ez a papír és miért írtad ezeket össze?!
– Eljutunk oda is, ne aggódj, hadd mondjam tovább – csitítjuk émelyítő nyugalommal. – Szóval a golyatáborban még adtam egy csokit és a szalonnasütésnél is engedtem, hogy az enyémre csöpögtess. Itt van 2001: beszóltam helyetted annak a szőke 9-dikesnek, aztán megvereggettem a vállad, amikor a Nóri miatt búsultál, tudod, akivel összejöttem. Volt még egy poénom is matek órán, amin nevettél, pedig eléggé rossz kedved volt, de én kihúztalak belőle. És máris jön 2002: segítettem a papírgyűjtésnél elhozni az újságokat tőletek, anyukádat pedig megdícsértem, hogy milyen finom uzsonnákat csinál neked. 2003: adtam neked három szál cigit a sulibulin, és engedtem, hogy less rólam törin. 2004: hoztam neked füvet Amszterdamból és elmondtam, hogy smárolj Katinkával, hogy belédszeressen... No, figyelj, sorolhatnám még. A lényeg, hogy osztottam, szoroztam és arra jutottam – bár ezt mindketten régóta tudjuk -, nélkülem nem tartanál ott, ahol most vagy. Szerintem, ha azt mondom, hogy 40-60, akkor még jófej is voltam... Ide, és ide kérnék egy gyors aláírást és már itt sem vagyok.
Joci arcára egész idő alatt egyre inkább kiült a félelemmel vegyes döbbenet, látszik rajta, hogy nem hiszi el, hogy ez történik vele. Monológunk közben elvesztette realitásérzékét és komoly fejtörést okoznánk neki, ha most megkérdeznénk tőle, hogy ébren van vagy álmodik. Mi ezzel szemben elemünkben vagyunk, pupillánk kitágul, nem pislogunk, csak forszírozzuk Jocit, akinek a kezébe az előző pillanatba adtuk tollunkat, most pedig mutatóujjunkkal a helyet mutatjuk, ahová a szignót várjuk. Joci megbabonázva közelíti a hely felé a kezét, majd megindul a toll a papíron és egy pillanat múlva már ott díszeleg az aláírása.
– És akkor még ide kérnék egyet – lapozunk azonnal a következő oldalra.
Joci megismétli a mozdulatot. Szélsebesen csomagolunk, csattan az aktatáska, vállunkra simul a zakó. Kezünk búcsúzóul még egyszer landol Joci vállán, aki ettől felocsúdik. De már későn, hisz az ajtó árván, üresen nyikorog, mi pedig az utcán lendülünk előre, hogy fél 9-re átérjünk Csabához, akit nem rég léptettek elő.
